Gondolatok a 2014-es szezonról

Az elég felejthetőre sikerült 2013-as szezon után óriási elvárásokkal ugrottunk bele a '14-es kampányba.

Ezen elvárásokat tüzelte az is, hogy a Yankees nagy bevásárlást tartott és december legelején megszerezte az Atlanta sztár-catcher-ét, Brian McCann-t és a bostoni szabadügynököt, Jacoby Ellsbury-t. Néhány napra rá érkezett a hidegzuhany: elengedtük a legjobb játékosunkat, Robinson Canót. Robbie tízéves szerződést írt alá a Seattle-el, és még ugyanazon a napon Curtis Granderson is lelépett: ő Queens-be költözött a Mets outfield-jére.

Hiroki Kurodát sikerült egy újabb évre itt tartani, hogy aztán újból értékes része legyen a rotációnknak (mint kiderült, az egyetlen olyan, aki egész szezonban egészséges tudott maradni), sőt a külső védelembe megszereztük a veterán Carlos Beltránt.

Január 11-én a liga csökkentette Alex Rodriguez eltiltását 211 meccsről 162-re. Így "csak" az egész szezont kellett kihagynia (plusz ha esetleg rájátszásba jutott volna a Yanks, A-Rod ott sem léphetett volna pályára).

A hónap végén aztán jött a hír, amire mindannyian vártunk: a japán dobófenomén, Masahiro Tanaka a New York Yankeest választotta! Óriási hírverés előzte meg a döntést és a szezon folyamán is Tanaka teljesítményén pörgött a nemzetközi sajtó. Szerencsére nagyrészt beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

A nagy igazolások és növekvő elvárások ellenére azonban ismét pofára esés lett a vége: zsinórban második éve nem sikerült bejutni a rájátszásba, ráadásul az egy évvel azelőtti győzelemszámot sem értük el.

Ez annak a fényében a legfájóbb, hogy februárban Derek Jeter bejelentette, hogy a szezon végén visszavonul. A Yankees így azon volt, hogy a Kapitánnyal az élen még egyszer, utoljára playoffba kerüljön, de ez a terv sajnos az egészéves (elsősorban ütő-) teljesítményt nézve halálra volt ítélve.

Így visszagondolva a Yankees első meccse kapásból előrevetítette a szezon tragikus szereplését, lévén a konstansan rosszul teljesítő Houston Astros otthonában sikerült egy 6-2-es zakóba belefutnunk.

A csapat negyedik meccse meghozta azt, amire a legjobban vártunk: Masahiro Tanaka debütálását. Ő annak rendje és módja szerint szállította is az elvárt győzelmet. És aztán még többet is. Másnap debütált hajszálcsíkos mezben az a Michael Pineda, akiért az egykori legnagyobb durranásnak számító prospect-ünket, Jesus Monterót adtuk. Big Mike jól dobott, de a csapat nem volt képes pontot elérni, így ő vereséggel mutatkozott be nálunk.

Az első hazai meccsen 4-2-re vertük a Baltimore-t, majd az örök rivális Red Sox ellen sikerült három meccset nyerni négyből. Nem sokkal később robbant az első bomba: Pineda fenyőgyantát használt (a szezon során valószínűleg nem először), ami miatt eltiltották. Ráadásul az eltiltás alatt sikerült megsérülnie, így egy időre kiesett a rotációból. Őt követte Iván Nova, aki Tommy John műtétre szorult, ami a szezonjának a végét is jelentette egyben.

Masahiro Tanaka viszont továbbra is ellenállhatatlan volt: ő lett a hónap játékosa májusban. Hat fantasztikus meccsen (5-1) mindössze 1.88-as ERA-val. 42 végigdobott játszma alatt 43 strike outot és csak 6 sétát jegyzett.

Ez a hónap azonban újabb kellemetlen meglepetést tartogatott: a rotációnk újabb tagja esett ki, CC Sabathia előbb a karjával, majd a térdével volt kénytelen meglátogatni az orvosokat. Végül az ő szezonja is itt véget ért sajnos.

Mindez idő alatt támadásban annyira középszerűen teljesített a csapat, hogy rossz volt nézni. És sajnos csak később jött a java. Egyedül Yangervis Solartét lehet kiemelni, ő nagyot robbantott a tavaszi edzőtábortól kezdve az első pár hónapon át és nagyon kellemes meglepetéssel szolgált ezekben az ínséges időkben.

A június teljesen eseménytelenül telt, jobbára csak lassan csúsztunk lejjebb a rájátszásba-nem-jutás lejtőjén. Itt Brett Gardner volt az, aki ütésben összeszedte magát és a többiekhez képest jónak mondható teljesítményt nyújtott.

A nyár második hónapja játékosmozgásokat hozott magával: Vidal Nunót elcseréltük Brandon McCarthy-ra, ami végül az év egyik legjobb húzásának bizonyult. Az inkonzisztens kezdő helyett ugyanis egy nagyon jól teljesítő és megbízható dobót kaptunk (MecCa végül 7-5-tel és 2.89-es ERA-val zárta a bronxi kirándulását - idén már a Dodgerst erősíti). Ezen kívül kitettük a teljesen kihűlt Alfonso Sorianót a csapatból.

Shane Greene ugyanakkor esélyt kapott, hogy kisegítse a megtépázott rotációt és ő élt is a lehetőséggel. Ugyanígy júliusban szerezte meg Derek Jeter a 3400. találatát a májerek között, valamint tizennegyedszer választották be az Amerikai Liga All-Star csapatába. Rajta kívül két újonc dobó, Masahiro Tanaka és Dellin Betances képviselhette volna a Yankeest az All-Star meccsen, de addigra Tanaka is lesérült (ezzel a szezon eleji kezdődobó ötösünkből már négyen kidőltek a sorból), Dellin pedig végül nem került pályára a meccsen.

Jeter ellenben ragyogó teljesítményt nyújtott, 2/2-t ütött (az egyik dupla volt) és egyszer beért.

A júliusi játékoscserék nem értek még véget: először a szezont nagyon jól kezdő, de eddigre kihűlő Solartét elboltoltuk San Diegóba Chase Headley-ért, majd a trade deadline napján elhoztuk Martin Pradót Arizonából (érte egy prospect-et, O'Brien-t adtuk). Ők mindketten nagy húzásnak bizonyultak. Ugyanezen a napon létre jött az első Yankees - Red Sox üzlet 1997 óta: Stephen Drew érkezett Bostonból és Kelly Johnson ment helyette. Végül megvált a csapat Brian Roberts-től, őt éppen Drew helyettesítette kettesen úgy, hogy legutóbb középiskolában játszott ezen a poszton.

A következő hónapban visszatérhetett Pineda, de a csapat nem hálálta meg, lévén ütésben továbbra is értékelhetetlen volt a srácok teljesítménye. A hónap vége felé Jacoby Ellsbury megszerezte karrierje 1000. találatát és emellett az ő teljesítményére nem lehet panaszunk. .324-et ütött a hónapban, 5 hazafutással és 16 RBI-jal, ráadásul védelemben is hozta amit tud.

Szeptember egy nem várt pozitívumot hozott. A Yanks felkapta a városi rivális Mets által kidobott Chris Youngot, aki másodvirágzását élte nálunk, aminek köszönhetően idén a Yankees szerződést is adott neki. Emlékezhetünk a Tampa Bay elleni meccsre szeptember 11-én, amikor is a Rays kezdője Alex Cobb a nyolcadik játszmáig nem engedett találatot. Ekkor Chris Young ütött egy duplát, majd dobócsere után Martin Prado vágott egy kétpontos hazafutást. A kilencedikben aztán két emberrel bázison ismét Young jöhetett és ő kivágta a labdát a nézők közé, hárompontos, meccs-győztes hazafutást szerezve. Ugyanezen a meccsen arcon dobták Headley-t, aki így természetesen a sérült listán kötött ki, majd a szárnyaló Martin Prado is lesérült napokkal később.

A csapat legértékesebb játékosa számunkra egyértelműen Dellin Betances lett. A bullpen tagjaként a liga egyik legdominánsabb teljesítményét nyújtotta, ráadásul megdöntötte Mariano Rivera strike out rekordját is. Dellin mellett David Robertsont is ki kell emelni, ő lépett ugyanis a legendás Rivera helyébe és azt kell mondjam, nagyszerű utódnak bizonyult (az a csapat szegénységi bizonyítványa, hogy nem voltak hajlandóak megtartani őt idén). Igazából a bullpen volt az a csapategység, amely egész szezonban jó színben tündökölt. A két említett dobón kívül Shawn "Machine Gun" Kelley és Adam Warren is kiváló teljesítménnyel rukkolt elő a szezon során.

A rájátszásra való esélyünk végül négy meccsel a szezon vége előtt úszott el - na nem mintha előtte nem lehetett volna sejteni, hogy mi lesz. Utána viszont a szezon emocionálisan legfelemelőbb meccse következett: az utolsó hazai meccs, ami Derek Jeter búcsúját jelentette a Yankee Stadiumtól és a hajszálcsíkos hazai meztől. A Baltimore Orioles három pontot bepakolva Robertsonról kiegyenlített a kilencedik játszma tetején, de aztán Antoan Richardson bázisra került a játékrész második felében és minden adott volt a hollywoodi befejezéshez. És az nem is maradt el: Derek Jeter győztes találatot ért el, őrjöngő telt ház előtt.

A maradék három meccset Bostonban játszotta a csapat, ahonnan sikerült két meccset nyerni a háromból, az utolsón ráadásul Jeter egy találattal és RBI-jal zárta le karrierjét. Külön jó volt hallani, ahogy a Fenway Park az ő nevét skandálja folyamatosan a három meccs alatt (köszönhetően a nagyszámban megjelent vendégdrukkernek, főleg, mivel a Red Sox nagyon rossz szezont tudhatott maga mögött, így a legvérmesebb drukkereken kívül valószínűleg kevés hazai szimpatizáns képviseltette magát ezen a szérián).

Mindent egybevetve egy nagyon is felejthető szezon van mögöttünk, ami azért néhány felejthetetlen pillanatot is tartogatott. Idén tiszta lappal indul a csapat és csak reménykedhetünk, hogy megússzuk kevesebb sérüléssel.