2017. március 29., szerda

A Yankees új arca? Avagy a Kapitány-éra után beköszönt-e a Kraken-éra?

Minden baseballcsapat életében eljön az a szomorú pont, mikor a csapat régi arcát kénytelenek lecserélni egy újra. Mondanom sem kell, roppant nehéz feladatról van szó, de egyben szükségszerű is. A Yankees abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az elmúlt majdnem húsz évben Derek Jeter tökéletesen helytállt ebben a szerepben, nemcsak a Yankees, de egyben a baseball arcává is vált az évek során. Kiváló játékosként öt bajnoki címre vezette a csapatot, emellett pedig példaértékűen viselkedett a pályán kívül is, jól kezelte a médiát, nem voltak botrányai, MLB-s karrierje első évében létrehozott egy gyerekeket segítő alapítványt, és a sort még folytathatnánk hosszan.

Ahogy azonban múltak az évek, tudtuk, hogy előbb-utóbb a Yanksnek találni kell majd valakit, aki Jeter utódja lesz. Arra viszont nem számítottunk szerintem, hogy a leghalványabb reménysugárra is majdnem öt évet kell várni.



Történetünk meglepő módon egy brutálisan erős Jeter-szezonnal kezdődött. Évek óta ment a találgatás, hogy a Kapitányunkat mikor éri el az elkerülhetetlen formaromlás, ami csúnyán mondva a korral jár. Lévén a 2010-es és 2011-es szezon gyengébbre sikerült neki, a károgó hangok felerősödtek, a kritikusok és a Yankees ellendrukkerei habzó szájjal várták, hogy vajon Derek összehoz-e három gyenge évet zsinórban.

Jeet viszont úgy hallgattatta el ezeket a hangokat, ahogyan csak ő tudja: 2012-ben 216 ütéssel (közte 15 home run) zárta a szezont, amivel vezette a ligát, ráadásul .316/.362/.429-es ütőstatokat hozott (ütési átlag/bázisra kerülési átlag/súlyozott ütési átlag), amire még a legvadabb álmainkban sem számítottunk mi rajongók sem.

Raul Ibanez hősködésének nagyban köszönhetően a Yankees lenyomta az Oriolest az ALDS-ben, majd a Detroit Tigers következett. Az ALCS első meccsén, 2012. október 13.-án csúnya véget ért Jeter szezonja - és vele együtt a Yankees reményei is szertefoszlottak, mint kiderült. Egy short-ra ütött rutin labdát kapott el épp Derek, amikor is az addig már megrepedt (szintén utólag derült ki, hogy a szezon egy részét repedt bokával játszotta, aminek fényében még durvább, hogy milyen számokat produkált) bokája nem bírta tovább és eltört. A mai napig emlékszem a jelenetsorra és az érzésre ami a látványhoz párosult. Joe Girardi edző segítségével tudta Jeter csak elhagyni a pályát, nem sokkal később pedig megtudtuk, hogy műteni kell a bokáját.

A következő szezon nyitányára nem sikerült felépülnie, majd májusban tetőzte a bajt, hogy rásérült (újra eltörte). Két teljes hónapra kiesett, de összesen is csak 17 meccset tudott vállalni az egész 2013-as szezonból, mivel később más lábsérülést is összeszedett. A tizenhét meccs alatt pedig nagyon gyengén szerepelt: még a .200-at sem érte el az ütőátlaga (.190).

Ez a 2013-as bajnoki év már betekintést nyújtott azokba az időkbe, amikor a csapatnak nincs egy konkrét arca. Egyébként sem volt egy szép szezon, de ez pláne rányomta bélyegét. Még úgy is, hogy egy játékosunk már javában bontogatta "örökösi" szárnyait, készülvén (és készítve minket) a csapat élének elfoglalására. Robinson Canó 27 hazafutást ütött, .314/.383/.516-os számokat produkált és saját nevelésű volt ráadásul, így mondhatni minden adott volt ahhoz, hogy átvegye a stafétát. Bár nem volt olyan természete, mint Jeternek, de az a könnyed mozdulat, ahogy az ütő lendült a kezében... az fenomenális volt. Ekkor még úgy tűnt, hogy ez a lazaság fogja majd váltani a Kapitányunk méltóságát különösebb bökkenők nélkül.

Ez a váltás azonban sosem történt meg, ugyanis Robbie-t a szezon után elengedtük Seattle-be. Továbbá az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Jeter február 12.-én bejelentette, hogy a 2014-es szezon után visszavonul. Ez a két mozzanat eléggé homályban hagyta a csapatot a "csapat arca" kérdéssel kapcsolatban. Valamint úgy tűnt, hogy csapaton belüli opció így már végképp nincs a vezéri szerepre.

Persze az sem segített, hogy Jeter egy nem túl erős szezonnal zárta a karrierjét, az összképet pedig még zordabbá tette a nehéztüzérségi segítség szinte totális hiánya. Hiába igazolt a Yanks nagy neveket a szabadügynök piacról, sem Ellsbury, sem McCann, sem Beltrán nem úgy tűntek, mint akik betölthetnék a leköszönő Kapitányunk után keletkező űrt.



Az a szomorú helyzet állt elő, hogy az "arckeresés" folyamatának mélypontjára jutott a Yankees a 2014-es szezon során, pedig Jeter ekkor még vissza sem vonult. A következő évben érdekes módon a csapatnak nem volt igazi kulcsjátékosa. Helyette tele volt átlagon felüli, vagy épp átlagon felül teljesítő játékosokkal, mint a másodvirágzását élő Alex Rodriguez vagy Mark Teixeira, valamint a kiváló cseredobó Dellin Betances és Andrew Miller. Épp ezért kicsit talán meglepődtünk, hogy a Yankees konkrét vezéregyéniség nélkül is bejutott a rájátszásba. Igaz, ehhez szükség volt egy újonnan behozott második wild card helyre is, de üsse kő.

Sajnos a lendület nem tartott ki a következő idényre. Tex és A-Rod képtelenek voltak megismételni a fantasztikus szezonjukat, utóbbival ráadásul nem is sikerült túl szépre a búcsú - még a szezon vége előtt kvázi visszavonult Alex. A csapat rettenetesen kezdte az évet és a nyár közepére már látszott, hogy túl sok keresnivalónk nem lesz ebben az idényben sem. Mindezek hatására a Yankees kb. 30 év óta először kénytelen volt kiárusítást tartani a játékosigazolási határidő vége előtt. Aroldis Chapman, Andrew Miller, Carlos Beltrán és Iván Nova is másik csapatnál találta magát, értük viszont seregnyi, jobbnál jobb fiatal tehetség érkezett New Yorkba. Mondanom sem kell, az esetek nagy hányadában ezt totális vereségnek könyveltem volna el.

Azonban a világégés utáni hamuból váratlanul és szinte a semmiből jelent meg az az arc, aki olyan pofátlanul jó számokat hozott a szezon utolsó harmadában, hogy neki köszönhetően kigyúlt a fény az alagút végén.



A Yankees augusztus harmadikán hozta fel a Farmról Gary Sánchezt, ő pedig el is lopta a show-t. Összesen 229-szer állhatott ütéshez a Kraken, ami alatt .299/.376/.657-es átlagokkal zúzott végig, miközben ütött 20 hazafutást. Azonnal közönség kedvenc lett, beceneve (Kraken) és az #IAmGary védjegy tornádóként söpört végig a Yankees-zel foglalkozó médián és világszerte a csapat drukkerein egyaránt.

2014 óta először a Yankeesnek végre volt egy tisztességes jelöltje a "csapat arca" posztra. Sánchez tavaly gyönyörűen töltötte be a Jeter után üresen maradt helyet. Természetesen a Kapitányt pótolni szinte lehetetlen feladat, valószínűsíthető, hogy sosem látunk még egy ilyen játékost, mint ő. Ugyanakkor Gary úgy tűnik, felnőtt a feladathoz: fantasztikusan játszik - ütésben és a plate mögött egyaránt kiválóan teljesít -, magával ragadó személyisége van és egyelőre úgy tűnik, a médiát is jól tudja kezelni. Mi csak remélni tudjuk, hogy valóban megvan a következő "főjenki", nagyon drukkolunk Sáncheznek, hogy ő is hosszú év(tized)ekig képviselje büszkén és sikeresen a Yankeest.



Hosszú és göröngyös út volt, mire talált a csapat egy új kiemelkedő egyéniséget, de öt év után lehet, hogy végre sikerült. A Yankees fényes jövő elé néz, köszönhetően a nagyszerű, fiatal magnak, akik iránt ugyanúgy lelkesedünk mi szurkolók, de az egészről azért beszélhetünk most egyáltalán, mert a mélyből felbukkant a Kraken. Hajrá Gary! Hajrá Yankees!


2 megjegyzés:

  1. NYugi olvasom, még a sorok között is, és veszem észre, hogy a kiemelés ellenére nincs kép Voldemortról :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az azért mégis túlzás lett volna. :D

      Törlés