A "Jackie Robinson Nap" alkalmából: Elston Howard

2004 óta minden év április tizenötödik napján tartják a Jackie Robinson Napot az MLB-ben. Ennek apropóját az szolgáltatja, hogy az 1947-es szezon nyitónapján, április 15-én volt Robinson debütálása a Brooklyn Dodgersben, ami persze önmagában még nem jelentene semmi extrát, de Jackie volt az első feketebőrű játékos a liga történetében.

Útja a ligába kerülésig és még azután is nagyon rögös volt, de ő kiválóan és méltósággal vette az akadályokat. Nagyszerű tíz éves karriert tudhatott magáénak, majd élete hátralévő részében civiljogi aktivista volt.

1947-ben elnyerte az Év Újonca díjat, majdnem .300-as átlaggal ütött és vezette a ligát lopott bázisokban, két évvel később pedig a National League MVP-je lett, ekkor .342-es átlagot tudhatott magáénak a szezon végén. Az 1955-ös szezonban pedig csapatával is felért a csúcsra, amikor is a Dodgers megnyerte a World Series-t.

1962-ben első feketebőrű játékosként választották be a baseball Hírességek Csarnokába, tíz évre rá pedig a Dodgers visszavonultatta a 42-es mezszámot Jackie tiszteletére. 

Baseball karrierje befejeztével továbbra is harcolt az egyenlőségért, mindig kiállt az afrikai amerikai sportolók és civilek jogaiért. 1967-ig az NAACP civiljogi szervezet vezetői tanácsának a tagja volt, de egészen az 1972-ben bekövetkezett haláláig harcolt a színesbőrű sportolók könnyebb integrációjáért a különböző sportágakban.

A liga pedig 1997-ben úgy döntött, hogy ennek a fantasztikus életútnak tisztelegve visszavonultatja a 42-es mezszámot, innentől kezdve tehát egyik csapat játékosa sem viselhette többé - ez alól kivételt képeztek azok a játékosok, akik ekkor már a ligában voltak és a 42-est viselték.

A mezszám visszavonultatása után a következő szignifikáns lépés a liga részéről a cikk elején már említett 2004-es „Jackie Robinson Day” behozatala volt, ami azóta is minden évben megrendezésre kerül. Természetesen ezen a napon minden Robinsonról szól, az összes csapat megemlékezik a legendás játékosról, a hivatalos oldalakon és a közösségi médiában is rengeteg anyag kerül ki róla.

2007-ben, Jackie debütálásának a hatvanadik évfordulóján a liga egyik szupersztárja, Ken Griffey Jr. engedélyt kért a liga főnökétől Bud Seligtől és Rachel Robinsontól – Jackie özvegyétől – arra, hogy a jeles napon viselhesse a 42-es mezszámot. Az ötlet akkora sikert aratott, hogy két évvel később már a liga összes játékosa így rótta le a tiszteletét a legenda előtt, azóta pedig ez tradícióvá vált és minden évben így van.

A ligában két örököse maradt a Brooklynnak, az egyik a jogutód Los Angeles Dodgers, a másik pedig a New Yorkban a két távozó (a másik a San Franciscóba költöző Giants volt) csapat által hagyott űrt betölteni hivatott New York Mets. Nem csoda hát, ha ez a két csapat volt mindig is a legaktívabb, amikor a Jackie Robinson Napról volt szó. Csak néhány példa: 2005-ben az LA Dodgers az 1947-es brooklyni retró mezekben játszott, egy évvel később a Mets díszvendége a meccsük előtti ceremónián Jackie özvegye, Rachel Robinson volt. 2017-ben – a hetvenedik évfordulón – pedig Los Angelesben a Dodger Stadium előtt felállítottak egy szobrot Robinsonról, amint éppen az 1955-ös World Series során ellopja a home plate-et a Yankees ellen (természetesen mind tudjuk, hogy valójában out volt!).

 

Jackie Robinson tehát igazi úttörő volt és valóban kivételes dolgot vitt véghez. A baseball bőrszín miatti korlátainak áttörése nem csak a sportban, de az egész amerikai kultúrában hatalmas jelentőséggel bír. De természetesen nem csak kinyitotta ezt az ajtót, hanem aztán nyitva is tartotta azt a többiek számára.

Az ő megjelenése után két évvel már a New York Giantsben is szerepelt fekete játékos, 1953-ra pedig a csapatok fele integrálódott. A Yankees sokára lépett rá a haladás útjára, egy nap híján nyolc év telt el Robinson bemutatkozása után, mire a Yankeesben pályára léphetett az első színes bőrű játékos. Szeretünk úgy gondolni a Yankeesre, mint egyfajta követendő példára a többi csapat számára, nem csak a bajnoki címek számát tekintve, hanem ahogyan nyilatkoznak, intézik a dolgaikat, de amilyen módon és lassúsággal jutottak el idáig, az egy gondolatébresztő és nem túl szép történet.

A játékosokkal kapcsolatos mindenféle ügyben Greg Weiss-nak volt akkoriban döntő szava a csapatnál. Őt pedig mindennél jobban érdekelte az, hogy az emberek mit gondolnak a Yankeesről, illetve az, hogy a játékosok hogyan képviselik a csapatot a pályán és pályán kívül is. Csak olyan játékosokat alkalmazott, akik szerinte „Yankee típusú” emberek voltak, ami miatt valószínűsíthetően több olyan csereüzlet is és egyéb igazolás is meghiúsult, ami egyébként eredményesség szempontjából a Yankees hasznára vált volna. Ami viszont még rosszabb, hogy Weiss ezt használta indoknak (vagy inkább kifogásnak) abban a kérdésben is, hogy miért nincs még fekete játékos a Yankeesnél. Egyetlen szempontból volt védhető a játékoskeret összetétele, mégpedig, hogy a ’40-es évek végétől világverő csapat volt a Yankees, nem igazán volt olyan pontja sem támadásban, sem védekezésben, sem pedig dobásban a csapatnak, ahol fejlődni lehetett volna.

„Nem fogunk csak azért felhozni a csapatba egy Negro ligás játékos, hogy elmondhassuk, hogy van egy ilyenünk is. Nem fogunk semmilyen nyomásnak engedelmeskedni ebben a kérdésben.” – nyilatkozta Weiss.

Végül 1950-re jutott el a Yankees odáig, hogy leigazolják az első játékost a Negro League-es Kansas City Monarchsból, név szerint Elston Howardot.

A fekete játékosok bekerülése a Major League csapataiba bevonzották az addig csak mutatóban jelenlévő fekete és latino nézőket is a közönség soraiba, jelentősen megnövelve ezzel több csapat jegyeladását. Miután Howard és több másik fekete játékos is a Yankees farmcsapataiban játszott, valamint a ligában már bejáratott színesbőrű sztárjátékosok is voltak – többek közt a városi rivális Dodgersben és Giantsben is –, Weiss ezt találta nyilatkozni: „Nem akarunk ilyen fajta közönséget. A Westchesterből érkező bérleteseinknek degradálna n*ggerekkel vegyülni a nézőtéren.” Majd ezt még tetézte azzal, hogy 1953-ban a Puerto Rico-i származású AAA-s tehetség, Vic Power helyett az alsóbb szintű AA-ban játszó, fehér Gus Triandost hívta fel a nagy csapatba. Ebből aztán több fronton is balhé lett: az újságokban is negatív hangvételű cikkek jelentek meg, a Yankee Stadium körül pedig egy kisebb tömeg verődött össze – nagyrészt feketék és latinok –, akik nemtetszésüknek adtak hangot ezzel kapcsolatban. Greg Weiss-t ez sem hatotta meg, a következő nyilatkozatával még tovább borzolta a kedélyeket: „Lehet, hogy Power tud játszani, de nem nálunk. Túlságosan is pimasz és fehér nőkre hajt. Power nem Yankee típus.” Tehát a csapatvezetést jobban érdekelte az, hogy egy latinamerikai játékos fehér nőkkel randizik, mint az, hogy hogyan játszik. Profizmus, helló!

Egy másik aspektusa annak, hogy miért váratott sokáig magára több helyen az integrálódás, az volt, hogy a Negro League csapatai több esetben béreltek MLB-s pályákat, amiből az adott májer ligás csapatoknak többezer dolláros bevétele volt. A tulajdonosok pedig attól tartottak, hogy ha a legnagyobb fekete sztárok átjönnek az MLB-be, akkor a Negro Ligás meccsekre már senki sem lesz kíváncsi, így ők komoly pénzektől esnek majd el. Vic Powernek teljesen jó karrier adatott meg végül a „nagyok” között, de a legígéretesebb nem-fehér játékos a Yankees szervezetén belül sosem ő volt, hanem Elston Howard.

Az ő Jenki karrierje pedig nem indult egyszerűen. Miután a Monarchsból a Yankeesbe került, kapásból elvesztett két évet karrierjéből katonai szolgálat miatt, ami több, mint valószínű, hogy hátráltatta a debütálását is. Ráadásul mikor visszatért a seregből, megtudta, hogy New Yorkban catcher-ként számítanak rá, nem pedig az eredeti posztján, ami külső védő volt. Ez megerősítette azokat a kritikus hangokat, akik szerint a Yankees csak szórakozik Howarddal és egyfajta kirakatbábuként tekintenek rá, aki jó eséllyel sosem jut fel a nagyok közé. Főleg, hogy a sztár catcher Yogi Berra ezekben az években karrierje csúcsán volt. Utólag még maga Jackie Robinson is a következőképp nyilatkozott a helyzetről: „Tudjátok, bizonyos értelemben Elstonnak még nehezebb dolga volt, mint nekem. Én legalább tudtam, hogy Mr. Rickey akart engem, de Elstonnak fogalma nem volt arról, hogy a Yankees akarja-e őt vagy sem.”

Sem Howard, sem a Yankees nem hagyta, hogy a média negatív megnyilvánulásai vagy a posztcsere befolyásolja az eredeti terveiket. Elston időt és energiát nem kímélve dolgozott, hogy kitanulja a catcher-ség csínját-bínját, embertelen munkát fektetve a dologba, a csapat pedig nem mást jelölt ki, hogy segítse őt, mint a nemrég visszavonult Jenki catcher-legendát, Bill Dickey-t. Ennyit arról, hogy nem akarták, hogy Howardnak sikerüljön felkerülni New Yorkba. És a rengeteg munka és vasakarat meghozta gyümölcsét. 1953-ban a csapat kötelékein belül kiválóan teljesített AAA szinten, a következő évben pedig őt választották az AAA liga legértékesebb játékosának, semmi akadálya nem volt tehát, hogy a legközelebbi nyitónapon már a Yankees keretében legyen.

1955-re így végül a Yankees is az integráció mellett döntött, rajtuk kívül az egész ligában már csak három olyan csapat volt, ahol csak fehérek játszottak: a Phillies, a Tigers és a Red Sox.

Elston debütálása április tizennegyedikére esett, a szezon második meccsére. A helyszín legfőbb riválisunk pályája Bostonban - a Fenway Park. Howard csereként állt be a hatodik inningben, a bal külső védő poszton játszó Irv Norent váltotta, majd két játékrésszel később, karrierje első ütéshez állásából vágott egy pontot érő találatot. Bár végül a Boston nyerte végül ezt a mérkőzést, Howardnak és a Yankeesnek is óriási pillanatok voltak ezek.

A csapat a keretben tartotta őt, de lassan és óvatosan haladtak vele, lépésről lépésre. Az első fekete játékosunk április huszadikán mutatkozott be a hazai közönség előtt és még nyolc napot kellett várni arra, hogy először a kezdőcsapatba kerüljön. A már előbb említett okok is közrejátszottak abban, hogy Howard kevés lehetőséget kapott: nem volt meghatározott elsődleges pozíciója (a csapat még ekkor is hezitált azon, hogy elkapóként, vagy külső védőként alkalmazza elsősorban), Yogi Berra MVP formában játszott, az outfielden pedig Mickey Mantle-nek és Hank Bauernek biztos helye volt. Howard egyedül Norent válthatta volna, a képességei meg is voltak hozzá, de a Yankees mint írtam, óvatos volt vele.

Az elkövetkezendő öt évben azonban így is találtak neki játéklehetőséget, a két szélső külső poszton, egyes bázison és elkapóként is játszott, aminek eredményeként minden évben kb. száz meccsen játszott. Öt évvel később pedig ő lett a csapat elsőszámú catcher-e.

A beilleszkedéssel szerencsére nem volt gondja, a csapattársai pedig mindent megtettek, hogy segítsék őt ebben, senkinek sem jutott eszébe nem egyenlőként kezelni őt. Újonc korában, ha el kellett jutnia valahová, Moose Skowron szívesen fuvarozta őt bármikor, Yogi Berra és Phil Rizzuto egyaránt többször is meghívta magához vacsorára, valamint közös csapatépítő programokat szerveztek neki. Ha pedig a Yankees idegenben játszott és olyan szállodába keveredtek, ahol még a szegregáció szerint jártak el, akkor az egész csapat fogta magát és keresett másik helyet, ahol Howard is megszállhat velük együtt. Yogival egyébként élete végéig szoros barátságot ápolt. Játékoskarrierjüket követően is rendszeresen beszéltek egymással telefonon, a ’70-es években pedig egyazon edzői stábban dolgoztak.

Mindemellett aki a leginkább felkarolta őt az Hank Bauer volt. Ha a nézők közül bárki is rasszista dolgokat ordítozott, Bauer volt az első, aki visszakiabált és elküldte az illetőt a búsba – és az egykori tengerészgyalogos Hank Bauerrel senki sem állt le feleselni. Amikor megkérdezték őt, hogy miért áll ki ilyen vehemenciával Howard mellett, szimplán ennyit felelt: „Mert a barátom.”

Elston Howard végül tizenkét és fél szezont játszott a Yankees színeiben, ami alatt négy bajnoki címhez segítette hozzá a csapatot, visszavonulása után pedig első bázis melletti edzőként még tizenegy szezonon keresztül állt a Yankees szolgálatában és még két bajnoki gyűrű került az ujjaira.

Egyik legemlékezetesebb alakítása az 1958-as World Seriesben történt. A Braves összesítésben 3-1-re vezetett a Yankees ellen, az ötödik meccsen így kicsit megvariálták a kezdőket és Howard kezdett bal külső védőként, úgy, hogy szinte közvetlenül a fogorvosi székből érkezett a stadionba. A hatodik inningben egy kemény ütést vetődve kapott el még a levegőben, majd lekettőzte a futót a második bázison, egyedül megfojtva ezzel a Braves rally-t. A következő meccsen két találatot és egy pontot szerzett a 4-3-as hosszabbításos győzelem során, amivel a Yankees kiegyenlítette az összesített állást. A mindent eldöntő hetedik összecsapáson aztán az ő RBI találatából ért be Yogi Berra a nyolcadik játékrészben, amivel a Yankees megszerezte a vezetést 3-2-re, és ami így a győztes pontnak bizonyult a végül 6-2-es győzelemmel zárult mérkőzésen - ezzel a Yankees nyerte 4-3-ra a World Series-t is.

Szintén az ’50-es évek végi történet, hogy a Yankees épp buszútra készült, amikor is – ne feledjük, még bőven a szegregáció idején járunk Amerika szerte – Mickey Mantle poénosan közölte Howarddal, hogy neki a busz hátuljában kell ülnie majd (a feketék nagyon sokáig csak a buszok hátsó részében utazhattak, nem vegyülhettek a fehérekkel), mire Elston hangosan felnevetett, ledobta magát Mantle mellé és azt válaszolta: „Nem, inkább itt ülök majd melletted!”, mire az egész csapat hangos ujjongásba kezdett és Howardot ünnepelték.

Az 1961-es szezonban már ő volt az elsőszámú elkapó, amit .328-as ütőátlaggal, 21 hazafutással és 129 RBI-jal hálált meg, ő volt az újabb bajnoki címet nyerő csapat egyik katalizátora a 25 győzelmet összehozó és Cy Young címet nyerő Whitey Ford és az egész éves home run versenyt rendező Maris-Mantle páros mellett.

„Iszonyatosan tehetséges volt, emellett pedig nagyon szerény. Csapatorientált. Nem tudok róla rosszat mondani. Csodálatos csapattárs volt.” – Bobby Richardson

1963-ban a nagy ütők sorozatos sérülései miatt Howard cleanup (azaz negyedik) helyen találta magát az ütősorban, mire ő 32 homerrel zárta az évet és az első afrikai-amerikai Yankees játékos lett, aki elnyerte az American League Legértékesebb Játékosa címet. Ezt még tetézte a posztján legjobb védőnek járó Gold Glove díjjal is ugyanebben az évben.

Érdekesség még vele kapcsolatban, hogy ő volt az első, aki ütéshez való bemelegítés során súlyt rakott az ütőjére. Ez a gyakorlat aztán bevett szokás lett az egész ligában és a mai napig népszerű a játékosok körében.

Edzőként mindig a nyugalmát és összeszedettségét emelték ki, akik vele dolgoztak. A Bronx Zoo éveiben kellett is nagyon a kispadra egy ilyen figura, aki le tudta nyugtatni a kedélyeket. Nem egyszer ő volt az, aki a főedző Billy Martin és a szintén forrófejű sztárjátékos Reggie Jackson közé állt a kispadon történő ordítozás közepette.

Élete lángja tragikusan hamar, 1980. december tizennegyedikén hunyt ki, már korábban is szívproblémákkal küzdött, ez is vitte őt el. Mindössze ötvenegy éves volt. A Yankees négy évvel később visszavonultatta a 32-es mezszámot Elston tiszteletére és a Monument Parkban egy plakett őrzi emlékét a Yankee legendák közt örökre.

 

És ahogy a cikk elején szó volt már róla, Jackie Robinson 42-es mezszámát pedig az egész ligában visszavonultatták 1997-ben, azzal a kikötéssel, hogy az ekkor aktív játékosok, akik már ebben a számban játszanak, a karrierjük végéig hordhatják azt. Így kapcsolódik ehhez a történethez egy másik Yankee legenda, Mariano Rivera. De ez már egy másik cikk alapját fogja szolgáltatni.