Az olvasóim és a hazai Yankees rajongók legtöbbjének (megkockáztatnám azt is, hogy szinte mindegyiküknek) a Csapat general manageri posztja összeforrt Brian Cashman nevével. Azonban akik olyan régi motorosok, mint én, azok emlékezhetnek, hogy Ninja Cashman előtt ezt a pozíciót Gene "Stick" Michael töltötte be, akinek elvitathatatlan érdemei voltak abban, hogy a kilencvenes években össze tudott állni egy igazi, világverő dinasztia.
Mai történelmi visszatekintőnk alanya, Paul O'Neill is Gene Michael hathatós közreműködésével került New Yorkba még 1992 novemberében. A csereüzlet nagy vihart kavart akkoriban, lévén az egyik közönségkedvenc outfielder, Roberto Kelly távozott Cincinnati-ba a néhány hónap híján 30 éves O'Neill-ért. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Kelly szinte az egyetlen pozitívan teljesítő játékos volt az 1992-es szezonban a Yankees színeiben, akkor még fejvakarósabb volt ez a csere. Kelly-t beválasztották abban az évben az All-Star csapatba és tényleg nem rajta múlt, hogy zsinórban negyedszer sem tudta elérni a Yankees az 50%-os mutatót a szezon végén.
Persze Paul O'Neill-nek is volt mire büszkének lenni: 1990-ben bajnok lett a Reds-szel, 1991-ben pedig benne volt a National League All-Star csapatában. Ugyanakkor a '92-es szezonja jó esetben is ligaátlagnak volt mondható.
Gene Michael azonban tudta, hogy mit csinál. O'Neill nálunk nem volt "rákényszerítve", hogy minden ütéshez állásból home run-t próbáljon ütni, ez pedig teljesen más hozzáállást eredményezett a részéről, valamint az sem elhanyagolható tény, hogy tökéletesen beilleszkedett a Yankees ütősorba és védelembe egyaránt. Előbb a Bernie Williams, Don Mattingly és Wade Boggs vezette, a későbbieket elővetítő, majd a többek közt Derek Jeterrel és Tino Martinezzel kiegészült hatalmas sikereket elérő Yankees-ben is kulcsfontosságú szerepe volt Paulie-nak.
Az első hat éve a Yankees-nél nagyszerűre sikerült: 1993 és 1998 között .317-es ütőtálagot hozott össze, 127 hazafutással (Cincy-ben 8 szezon alatt nem érte el a 100-at), valamint 206 duplával. Ez alatt a hat szezon alatt négyszer választották meg All-Star-nak, valamint az 1994-es szezonban .359-es ütőátlagával az AL legjobbja volt.
1996-tól 2000-ig öt év alatt négy bajnoki címet nyert a Yanks, valamint 2001-ben is bejutottak a World Series-be és bár az utolsó három szezonjában ('99-'01) már érezhetően visszaesett O'Neill teljesítménye, mégis képes volt mérkőzés-meghatározó és néha -eldöntő mozzanatokra.
A 2001-es szezonban már mindenki nyílt titokként kezelte a Warrior visszavonulását az év végén, a rajongók pedig nem voltak restek a tudtára adni, hogy mennyire szeretik őt, a játékhoz való hozzáállását, az intenzitását, hogy mindig odateszi magát és teljes szívvel és odaadással megy ki a pályára - legyen szó akár ütéshez álláshoz, akár a jobb külsős poszt elfoglalásáról.
Úgy alakult, hogy a 2001-es World Series 5. meccse volt hősünk utolsó hazai csörtéje, a mérkőzés végén pedig majdnem két teljes inningen keresztül zengte a Yankee Stadium Paul O'Neill nevét.
Ennek a mostani cikknek pedig az apropója, hogy a New York Yankees a mai napon, 2022. augusztus 21-én, majdnem huszonegy évvel azután, hogy a "Harcos" visszavonult, elhelyezi a 21-es mezszámot a Monument Parkban. Mondhatnánk, hogy már nagyon érett ez a formális lépés, hiszen 2001 óta senki sem hordta egyébként sem ezt a számot - kivéve LaTroy Hawkins-t, aki 2008-ban néhány meccs erejéig megpróbálta, de a saját rajongói folyamatosan fújolták őt, ahányszor csak a dobódombra lépett, így hamar a 22-esre váltott - de, hogy mennyit jelent ez O'Neill-nek, arról árulkodik a következő mondata: "Ez az én Hall of Fame-em".
Nekem az első emlékeim O'Neill-ról még az 1996-os szezonból vannak, különösen két dolog rémlik nagyon élénken. Az egyik, amikor a 6. meccsen Charlie Hayes győztes elkapásával behúzta a Yankees a bajnoki címet és a játékosok a dobódombnál jöttek össze "kicsi a rakást" játszani, a nagy örömködés közepette pedig egyszer csak Paulie a right field-ről berohanva átbucskázik az embertömegen és földet ér a másik oldalon. A másik pedig két nappal előtte az 5. mérkőzésen, 1-0-ás vezetésnél az utolsó kiejtés megcsinálása: a Braves-nek két futója volt bázison két kiesőnél és Luis Polonia egy kemény line drive-ot vágott jobbra, amiből egészen biztosan kiegyenlített volna, de valószínűleg meg is nyerte volna a meccset az Atlanta. Paul O'Neill azonban fájó lábbal rohant hátra a labdáért és kinyújtózva az utolsó pillanatban sikerült elkapnia azt, lezárva ezzel a mérkőzést, majd a falhoz érve rácsapva egyet a kék borításra.
O'Neill egyébként 2014-ben már egyszer bekerült a Monument Parkba, akkor egy emlékplakettet kapott, de szentül hiszem, hogy ez a mostani még többet fog jelenteni neki. Ez lesz a huszonkettedik visszavonultatott mezszám a Csapat történetében.
Yankee karrierjét egyébként .303-as átlaggal zárta, ütött 185 hazafutást és 304 duplát, játékosi pályafutása után pedig a YES Network szakkomentátoraként maradt közel a Csapathoz, ahol azóta is hallgathatjuk a nosztalgikus történeteit a dinasztia éveiről.
A mai mérkőzés előtt egy kiváló Jenki karrierjét ünnepelhetjük, egy igazi Harcosét, akinek ütőjét rettegték az ellenfelek és a kispadnál lévő víztárolók, akit a rajongók a mai napig emlegethetnek, ha egy játékos szívéről van szó, és aki minden elismerést megérdemel.
Én is csak megemelem a Yanks-sapkámat és gratulálok Neked, Paulie. Megérdemled.
