John Sterling - A Yankees rádiós hangja nyugdíjba vonul

Itteni idő szerint ma hajnalban jött a hír, hogy a Yankees rádiós kommentátora, John Sterling azonnali hatállyal nyugdíjba vonul.

Sterling 1989 óta, 36. éve szolgáltatta a rajongók számára a mérkőzések rádiós közvetítéseit tavasztól őszig minden évben, ahogy érkezett a baseball szezon, érkezett ő is.

Én személy szerint ritkán hallgattam rádión a Yanks-t, de Sterling közvetítési stílusa, hangja és egyedien személyre szabott home run call-jai, győzelem esetén meccs végi hangos örömködése mély nyomott hagyott bennem. A meccsek összefoglalóiban is minden alkalommal be volt vágva az ő hangja a videók alá, hisz mindig hozzátett az élményhez.

Sterling összesen 5420 alapszakasz mérkőzést és 211 rájátszás meccset közvetített kedvenc csapatomnál, amik egészen elképesztő számok. Volt egy nagyon hosszú szériája is: 1989 szeptemberétől 2019 júliusáig zsinórban 5060 mérkőzést hallhatott a nagyérdemű az ő tolmácsolásában.

Régi kolléganőjével, Suzyn Waldmannel

Azonnal felismerhető orgánuma, közvetlen, viccelődő stílusa, a közvetítésekbe belevitt színes egyénisége és szeretete a baseball és a csapat iránt mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy aki rádión hallgatja a Yankees éppen aktuális meccsét, az ne unatkozzon.

John Sterling törzsgyökeres New York-i, gyerekkora óta Yankees drukker, 2016-ban beválasztották a New York állam rádiós közvetítői hírességek csatnokába is. A Yankeeography videós sorozat házigazdájaként pedig 12-szeres Emmy-díj győztes.

Az utolsó általa közvetített mérkőzés az április 7-ei Toronto elleni 8-3-as győzelem volt, itt hangzott el utoljára a legendás "Ballgame over! Yankees win! Theeeee Yankees win!" frázis.

Az biztos, hogy John Sterling hangja nélkül nem lesz már ugyanolyan az idei nyár sem, mint az eddigiek, kívánok én is neki innen a távolból jó egészséget és boldog nyugdíjas éveket.

A New York Yankees az április 20-ai, Tampa Bay Rays elleni meccse előtt megünnepli John Sterling karrierjét egy mérkőzés előtti ceremónia formájában és ha minden igaz, a meccs során a WFAN rádiós közvetítőállásában is tiszteletét teszi még egyszer utoljára a legendás hang.

Nagy pillanatok - 8. rész – Roger Clemens törött ütődarabot dob Mike Piazza felé

A Nagy Pillanatok előző részében már elértem a 2000-es szezont, most pedig ugyanezen év World Series-éből következik egy híres-hírhedt jelenet.

A Yankees az 1910-es évek második fele óta mindig is rivalizált a többi New Yorki csapattal, legyen az a Giants, a Dodgers, vagy később a Mets. Míg az első két együttessel csak a nagydöntők során futottunk össze, a Mets ellen az interleague meccsek meghonosításával más lett a helyzet és évről évre megmérkőznek egymással a felek.

A csúcspont azonban mégis a 2000-es évben érkezett el, amikor is mindkét csapat bejutott a World Series-be, ahol eldönthették, hogy ki New York királya.

Az első mérkőzés maratoni megméretettés volt, de a 12. inningben sikerült megnyernünk José Vizcaino RBI találatával, így jutottunk el a jelenlegi cikk lényegi részéhez.

2000. október 22. Subway Series 2. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees - New York Mets

A második mérkőzésen az a Roger Clemens kezdett a Yanks részéről, aki az American League Championship Series során a rájátszások történetének egyik legdominánsabb dobóteljesítményét nyújtotta (8 IP, 1 H, 2 BB, 15 K) a Mariners ellen.

Azonban a Mets - és különösen Mike Piazza - nem emiatt, hanem még az idei alapszakaszban történtek miatt voltak berágva Clemensre.

Történt ugyanis, hogy a szezon ligák közti meccsei során Clemens fejbe dobta Piazzát, aminek következtében az ütő agyrázkódást szenvedett és egy kis időt kénytelen volt kihagyni. Kis történelmi lábjegyzet, hogy az eset egy olyan double-header második meccsén történt, amikor az első mérkőzést Queens-ben játszották a csapatok, majd átmetróztak a Bronxba az esti meccsre. 1903 óta először fordult elő ilyen duplameccs, ahol a csapatok a két összecsapására két külön stadionban került volna sor. A Yankees egyébként mindkét meccset megnyerte, egyaránt 4-2-re.

Mike Piazza ebben a szezonban eddig a pontig .348-as ütőátlagot tudhatott magáénak, vágott 24 hazafutást és behozott 72 pontot. Ráadásul az előző találkozásaik során Clemens-et is uralta: 12 ütéshez állásból 7 találatot ért el ellene, amiből 3 hazafutás volt. A mérkőzés előtt állítólag Clemens az öltözőben azzal hencegett a csapattársaknak, hogy majd jól ledobja Piazzát.

És így is tett. Ráadásul fejbe. Ez természetesen azonnal rossz vért szült az eddig sem rózsás városi rivalizáláson belül, a Mets játékosok nem voltak hajlandóak egy gépen utazni a Yankees játékosokkal az All-Star meccsre, valamint Piazza nem fogadta el Clemens bocsánatkérését sem az eset után. Ráadásul Queens-ben mindenki meg volt győződve róla, hogy szándékos volt a fejlövés.

Kettőjük következő összecsapására már a World Series-ben került sor, a Yankees az egész Nyugati partot végig verve (ALDS: NYY 3-2 OAK, ALCS: NYY 4-2 SEA), a Mets pedig viszonylag simán (NLDS: NYM 3-1 SF, NLCS: NYM 4-1 STL) jutott be.

Bár Roger Clemens kellően kipihent volt, hogy kezdjen a nyitómeccsen, Joe Torre főedző előrelátó volt és inkább a második mérkőzésre írta őt be. Tette mindezt azon megfontolásból, hogy ha Clemens az első meccsen dob, akkor a következő jelenése a dombon az ötödik mérkőzésen következett volna, ami a Shea Stadiumban került megrendezésre. Ez egyet jelentett volna azzal, hogy Clemens-nek ütnie is kellett volna az ötödik meccsen, lévén ekkor még nem volt a National League-ben kijelölt ütő szabály, és a nagydöntők meccsein mindig a hazai csapat által képviselt liga szabályai voltak érvényben. Értsd: ha az AL csapat játszott otthon, akkor volt DH, ha az NL csapat stadionjában volt a meccs, akkor a dobóknak is ütni kellett.

Abba pedig jobb nem is belegondolni, hogy milyen szinten vadászták volna le Clemens-et a Mets dobók az ötödik mérkőzésen. Torre edző tehát a második összecsapásra írta be kezdőnek a Rakétát, arra azonban, ami Piazza első at-bat-jénél történt, senki sem számított.

Az egész villámgyorsan történt. Egy dobó- és egy ütőhiba, aztán egy inside fastball, egy lengetés, az ütő törésének a hangja, egy repülő ütődarab a dobódomb felé.

Aztán, mielőtt bárki is észbe kaphatott volna, Clemens felkapta a felé tartó hegyes fadarabot és megküldte az egyes bázis irányába kocogó Piazza felé – szerencsére elvétve őt, bár nem is így tűnt, hogy megpróbálta volna eltalálni, inkább csak idegből elé dobta.

A feszültség a tetőfokára hágott és ez a mozzanat azonnal a 2000-es Subway Series leghírhedtebb jelenetévé vált. A kispadokról mindenki berohant, de verekedéssé nem fajult a dolog.

Piazza sem támadta meg Clemens-t (erről később még lesz szó), csak elindult felé, a dobó pedig szinte tudomást sem vett róla, mintha mi sem történt volna. Azonnal kérte a következő labdát a bírótól. A legviccesebb pedig az volt, hogy a szájáról le lehetett olvasni, hogy azt ecseteli a felé tartó Piazzának, hogy azt hitte, hogy a labda volt az. „I thought it was the ball!”. Mintha a labdát az ütőjátékos felé kellene dobni hasonló esetben és nem egyes bázisra.

Clemens egyébként később sem adott rendes magyarázatot arra, hogy miért csinálta ezt, a liga vezetése pedig egy ötvenezer dolláros büntetéssel zárta le a dolgot.

A poén egyébként az az egészben, hogy Clemens ezzel a cselekedetével totálisan kizökkentette a Mets-et, akik semmit sem tudtak ellene csinálni egész meccsen. Nyolc teljes inning-et hozott le kezdőként, mindössze 2 találatot engedve, 9 strike outtal.

A Yankees 6-0-s előnyre tett szert, de a záró játékrészben mégis izgalmassá tették a cseredobóink: 5 pontot adtak fel, így csak egypontos győzelem lett a vége.

Mike Piazza egyébként az eset után sima ground outtal kiesett, majd a következő két ütésből állásából sem tudott bázisra kerülni Clemens ellen.

A 2013-as önéletrajzában (Long Shot) Piazza magyarázatot adott arra, hogy miért nem rohanta le a dobódombot az incidens során, főleg, hogy az előzmények fényében teljesen érthető reakció lett volna ez tőle: „Voltak komplikációk, például az, hogy Clemens egy nagydarab fickó és elég jó esélyét láttam annak, hogy szétrúgja a seggem ha nekimegyek. Ráadásul a Yankee Stadium közönsége és az egész világ előtt. Szerintem jogos volt az aggodalom.”

 

És, hogy mi lett a széttört ütő sorsa? 2014 februárjában egy aukció során 47.800 dollárért kelt el. Elég szép ár a World Series-ek történetének egyik legfurább és legérthetetlenebb mozzanatának a központi darabjáért.

A Nagy Pillanatok következő részében ugyanennek a World Seriesnek a záró mozzanatai kerülnek bemutatásra.

A Yankees logók története – 2. rész: az ütő a cilinderben

Az idei év első posztjában kis történelmi áttekintésselszolgáltam a Yankees elsődleges logójáról, az egybefonódó NY-ról. Most itt az ideje, hogy a másik jól ismert szimbólumot is górcső alá vegyem.

Az ikonikus logó már csaknem 80 éves, és ennyi idő alatt természetesen átesett kisebb-nagyobb változtatásokon. Ezek, valamint a szimbólum eredete talán nem annyira közismert, főleg nem kis hazánkban, ezen hivatott eme cikk változtatni.

1945-től a Yankees több társtulajdonos birtokába került, közülük az egyik, név szerint Larry MacPhail adott megbízást egy új logóra. MacPhail személye nagy újítóként maradt fenn, többek között neki volt köszönhető 1946-ban a reflektorok felszereltetése a stadionba, így már éjszaka is tudtak meccseket játszani a Bronxban. Az ő nevéhez köthető továbbá egy 600.000 dolláros beruházás is, ami az első Stadium Club megjelenését is magába foglalta – ennek a szezonbérlettel rendelkező szurkolók lehettek a tagjai –, de a páholyüléseket is ekkor vezették be.

A társtulajdonos egy sportberkekben is ismert művészt, Henry Alonzo „Lon” Kellert bízta meg egy új Yankees embléma megalkotásával. Keller már a ’30-as évek elejétől dolgozott egyetemi amerikai focis programfüzetek borítójának a dizájnján, valamint 1939-től kezdve a Major League Baseball World Series programfüzetekén is.

A Csapat részéről marketing szempontból logikus lépés volt egy új, hivatalos logó, amivel ki lehetett minden létező felületet dekorálni, ugyanis az amerikai nemzetgazdaság a második világháborús veteránok tömeges hazatérése miatt nagy beindulás előtt állt 1946-ban. Amelyik vállalatnak volt esze, az sokkal több pénzt, időt és energiát fektetett a marketingbe a gazdasági fellendülésre számítva. Larry MacPhail munkásságát a Yankeesnél pont ezek miatt a dolgok miatt tekintették etalonnak ligaszerte.

 

Az első logóterv még ebben az évben napvilágot látott, ekkor jelent meg az amerikai zászló színeiben pompázó cilinder, ami a patriotizmust jelképezte, többek között a hadsereg toborzóplakátjain látható Sam bácsi (Uncle Sam) karaktere is ilyet visel. A kalap alatt a „Yankees” felirat volt látható piros színnel, a „k” betű pedig belelógott a kalap karimájába. A felirat betűtípusát szintén a dizájnért felelős Keller alkotta meg.

Akárhogyan is, ez a verzió kevés ideig volt érvényben: az 1946-os tavaszi edzőtáborba utazó játékoskeret kihirdetésénél használták csak még januárban.

A következő verzió már a ma is ismerthez nagyon hasonló: megjelent a kör alakú keret, valamint a betűk dőlése is megváltozott. Ezt használták a ’46-os Yanks versenynaptárján, valamint abban a szezonban az összes hazai jegyre is ezt nyomtatták. Néhány alapvető különbség még látszott a mostanihoz képest, például a logó alakja egy sima kör, nem pedig egy baseball labda (nem láthatóak a varratok), valamint a betűtípus is más kicsit. Továbbá a baseballütő furán túllóg a cilinder tetején, de nem lóg ki a körből alul mint a mostani.

Innen pedig egyenes ágon fejlődött tovább a kinézete a jelenleg is használtig. Az év folyamán több apróságon is finomítottak, az 1946-os szezon során pedig már egy hivatalos programfüzeten meg is jelent a szinte végleges verzió, amely a jelenlegi formáját végül 1968-ra nyerte el.

Érdekes adalék, hogy 1945 decemberében egy másik Yankees társtulajdonos, Dan Topping bejelentette, hogy a szintén tulajdonában lévő Brooklyn-i amerikai foci csapata ligát vált és ezentúl az All-American Football Conference-ben fogják megmérettetni magukat, valamint New Yorkon belül is otthont váltanak, átköltöznek a Bronxba és a Yankee Stadiumot fogják hazai pályaként használni New York Yankees néven.

Ennek a csapatnak is Keller tervezte meg a logóját és mit ad isten, eléggé hasonlóra sikerült a két projekt.

A Yankees amerikaifoci csapat 1946 szeptemberében debütált és kétszer is AAFC bajnoki ezüstérmes lett, a ’46-os és a ’47-es szezon során is a Cleveland Browns verte őket a döntőben. 1949-ben aztán az AAFC beolvadt az NFL-be, a Yankeesre pedig nem tartott igényt a liga, így ők meg is szűntek.

 

Összességében a Yankees már majdnem 80 éve használja a jól bevált „új” emblémáját, amibe sok információ és szimbólum van belesűrítve: a csapat neve, a baseball labda, az amerikai nemzetet jelképező sávok és csillagok, az úriemberséget jelképező cilinder.

Az utóbbi másfél évtizedben egy-két érdekes helyzet is felütötte a fejét a logóval kapcsolatban. 2009-ben az egykori Yankees alkalmazásában álló művész, Sam Friedman családja azt állította, hogy ő volt a logó eredeti kiötlője. Szerintük Friedman ötlete adta eredetileg a dizájnt, aminek a vázlatát a New Yorki „21” nevű klubban 1946-ban egy szalvétára rajzolta fel Dan Topping-nak. 2011-ben egy Tanit Buday nevű nő plágium vádjával indított eljárást, mert szerinte az előző Yankees tulaj, Jacob Ruppert adott megbízást még 1936-ban az ő nagybátyjának, Kenneth Timurnak az új logóra. Végül mindkét eljárást megszüntette a bíróság, nagy valószínűséggel a kapzsiság állt a dolgok hátterében.

 

Mindenesetre a hivatalos verzió szerint Larry MacPhail társtulajdonos (mint megbízó) és Lon Keller (mint alkotóművész) közös munkájának köszönhetően született meg a mára egyik legismertebbnek számító sportembléma, ami most már bátran kijelenthetően kiállta az idő próbáját. A mai napig előszeretettel használják az NY logó mellett a Csapat hivatalos emléktárgyaihoz és rajongói ruházataihoz, valamint a közvetítéseknél, reklámoknál is rendre megjelenik.

Azóta a Yankees franchise, a szurkolók és New York városa is növekedett és fejlődött, ezt pedig mind az NY, mind az „ütő a cilinderben” logó szépen szimbolizálja, ezzel egyidőben pedig a tradíciókhoz való kötődést is képviselik. Akármilyen ruhadarabon jelennek is meg, azonnal beugrik róluk kedvenc csapatunk, amelyet ez a két logó segített világszerte megismert márkává emelni, és amire a sportban és marketingben is a kiválóság nemzetközi szimbólumaként gondolhatunk mi rajongók széles e világon.

Nagy pillanatok - 7. rész - David Justice hazafutása a 2000-es ALDS 6. meccsén

A 2000-es szezon meglehetősen érdekesen alakult a Yankees számára. A '98-as világverő csapat bajnoki sikerét ha nem is akkora dominanciával, de meg tudta ismételni a '99-es Yanks, így az elvárások az egekben voltak ebben a szezonban is (mondjuk mikor nem?).

Jó kezdés után júniusban nagyon visszaesett a teljesítmény, majd a nyár hátralévő felében ismét visszatornáztuk magunkat a csoport élére és sikerült akkora előnyt összeszedni, hogy még a botrányosan gyenge szezonzárás sem tudta megakadályozni az újabb AL East csoportelsőséget. Írd és mondd: a Yankees az utolsó 18 meccséből 15-öt elveszített, a szezont pedig egy 7-es vereségszériával zárta.

Az ALDS-ben aztán egy végletetekig kiélezett párharcban, öt meccsen sikerült megverni az Oakland A's-t, következhetett az alapszakaszban több győzelmet elérő, és az ALDS párharcában a Chicagót simán söprő Seattle Mariners.

Az első meccsen nem találtunk megoldást Freddy García dobásaira, utána viszont a Yankees zsinórban három sima győzelmet aratott. A negyedik mérkőzésen Roger Clemens az MLB rájátszások történetének egyik legdominánsabb teljesítményét tette le az asztalra: végigdobta a meccset kapott pont nélkül, egy találatot és két sétát engedve, és kiosztva 15 strike outot. Mestermű.

A Mariners ezután hozott egy meccset otthon, így 3-2-es vezetéssel jöhettünk vissza a Bronxba.

2000. október 17. ALCS 6. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. Seattle Mariners

Ellenfelünk a negyedik inningre már 4-0-ra vezetett, de a játékrész alján ebből sikerült három pontot ledolgozni. A hetedik inningben két Yankees futóval bázison dobót cserélt a Mariners, Arthur Rhodes érkezett a dombra, vele szemben pedig a Cleveland Indiansből június 29-én megszerzett, nagy ütéseiről híres David Justice. 

Justice ebben a szezonban 41 hazafutást szerzett, ami karrerje legjobbja volt, és a rájátszásban is volt már 1-1 home runja mindkét párharcban.

Rhodes sem talált ellenszert: Justice előbb 3-1-re tornázta a count-ot, majd egy gigantikus hazafutást vágott a jobb oldali emeleti tribünre. Ez a home run, Michael Kay rádiós kommentálásával az örök kedvenceim egyike.

A mérkőzés itt még persze nem ért véget, az inning során még három pontot berámoltunk, amivel el is dőlt nagyjából a győztes kiléte. Igaz, a Seattle a következőben szintén három egységet termelt, de a záró játékrészben nem volt megoldásuk Mariano Riverára.

A régi olvasóim még emlékezhetnek rá, hogy 2015-ben már írtam erről a momentumról, de akkor még nem volt Nagy Pillanatok sorozat a Házban. Többek közt ez volt az egyik videó, ami ihletet adott arra, hogy belekezdjek egy ilyen cikksorozatba.

A mérkőzést - és ezzel a párharcot - megnyerte a Yankees, köszönhetően nagyrészt ennek a Justice home runnak, aztán a World Seriesben a városi rivális Mets csapatát is lenyomtuk sima 4-1-es összesítéssel. David Justice pedig örökre beírta magát a Yankees nagy hazafutást ütőinek a történelmébe.

A 2015-ös cikk ugyanerről a hazafutásról itt található: Amikor Michael Kay metrózni küldött minket.

A Nagy Pillanatok következő részében pedig ugyanezen évben a World Seriesben történt eseményeket veszem górcső alá.

A Yankees logók története – 1. rész: Az egymásba fonódó NY

A New York Yankees csapatának két – számomra – egyenrangú logója van, elhatároztam, hogy mindkettő történetéről írok egy-egy cikket a Házba. Lássuk ezúttal az ismertebbét.

 

Ha van olyan csapatsport-logó, amit a világon bárhol felismernek, akkor az a Yankees egymásba olvadó NY-ja. A Bronxtól Brisbane-ig, Tokiótól Timbuktuig, de valószínűleg még az Antarktisz közepén is bele lehet futni egy Yankees sapkába, a klasszikus jelet mindenhol felismerik.

A két betű, mely a Várost szimbolizálja már rég eggyé vált a Yankeeszel. Mert a Yankees egyenlő New Yorkkal. A logó pedig a Csapattal. A sportvilágon kívül hatalmas jelentősége lett a popkultúrában is, elsősorban a New Yorkot képviselő hip-hop előadók által.

 

Nézzük meg az eredetét, hogyan is született meg a később klasszikussá vált NY logó, valamint hogyan lett a Yankees sajátja.

A logó keletkezéséhez a Yankees franchise születéséig nem elég visszamennünk az időben, még több mint harminc évvel korábbra kell állítanunk az időgép céldátumát.

1877. január 8-án egy New Yorki rendőrjárőr, név szerint John McDowell épp a reggeli órákban rótta az utcákat, amikor is egy folyamatban lévő rablásra lett figyelmes egy 7. sugárúti bárban. Egyedül is felvette a harcot a három rablóval szemben, és próbálta feltartani őket, de egyikük hátulról fejbe lőtte őt. A golyó a bal füle mögött találta el, szerencsére nem okozva halálos sebesülést. McDowell járőr még így is képes volt támadóját ott tartani az erősítés megérkezéséig, a másik két gyanúsított kereket tudott oldani. A tettes a 19 éves James Farrell volt, aki később beismerő vallomást tett a rablásra és a fegyverhasználatra vonatkozóan egyaránt.

McDowell aztán felépült és megkapta a NYPD Bátorság Érdemrend kitüntetését, amelyen először volt látható az egymásba fonódott NY, valamint alatta egy ezüst jelvény, amelyen egy nő babérkoszorút helyez egy rendőr fejére. A pajzs formájú jelvény hátoldalán egy rövid szöveg volt olvasható, ahol név szerint is említették a hős rendőrt.

A kitüntetés megtervezője Louis Tiffany nevű művész volt, a világhírű Tiffany & Co. ékszerüzletház alapítójának a fia és a családi vállalkozás felvirágoztatója. New York város Rendőr Múzeumában a mai napig látható az eredeti kitüntetés.

És a baseball vonatkozás? 1901-ben alakult meg Baltimore-ban az Orioles nevű csapat, de két évvel később áttették székhelyüket New Yorkba és Highlanders néven játszottak. Itt évről évre változott a logója a Csapatnak, egymás mellett lévő N és Y betűk képviselték New Yorkot, évről évre megújuló betűtípussal.

1909-ben a Highlanders egyik tulajdonosa William „Big Bill” Devery – aki korábban rendőrfőnök volt New Yorkban – szoros kötelékeket ápolt a rendőrséggel, a legenda szerint ő volt az, akinek annyira tetszett a Bátorság Érdemrend kitüntetés dizájnja, hogy elérte, hogy a Csapat is használhassa az ott látható szimbólumot.

Így került hát rá az egyben lévő NY a Highlanders sapkáira és a mezek bal karjára.

1912 és 1915 között az NY átkerült a mez elejének a bal oldalára, ugyanoda, ahol a hazai mezeken ma is látható, bár ekkor még nagyobb méretben és kicsit más kinézettel.

Az 1912-es mezeket újra beizzította a Yankees 2012-ben egy széria erejéig a Boston ellen. Látható, hogy itt még nagyobb és kicsit másabb stílusú volt az NY a mellkasi részen. 

Az 1916-os szezontól kezdve valamiért a mezekről levették a logót és csak a hajszálcsíkok maradtak, de a sapkákon továbbra is látható volt az N és az Y együttese, bár a sapkák megvalósítása is változott – a jelenleg is ismert sötétkék sapka, fehér NY-nal 1922-ben vált véglegessé. Ami a mezeket illeti, így volt ez húsz éven át, egészen 1936-ig, tehát Babe Ruth úgy játszotta le Jenki karrierjét (1920-1936), hogy sosem viselte a mellkasán az NY logót.

1923-ban a Yankees az újonnan átadott Yankee Stadiumban a szezonnyitó előtt. Babe Ruth bár a mezén sosem viselte az NY-t, a kegyetlenül menő csapatpulcsin igen.

Innentől pedig nem volt megállás, a Yankees intézménye egybe forrt az összefonódó NY szimbólummal, a Csapat sikeressége nyomán pedig az egész világ szépen lassan megismerte azt.

 

1947-ben aztán egy újabb logó is megjelent a Yankeesnél, a szintén ikonikus „ütő a cilinderben”, erről a következő részben lesz bővebben szó.

Paul O'Neill Jenki karrierjének emlékére

Az olvasóim és a hazai Yankees rajongók legtöbbjének (megkockáztatnám azt is, hogy szinte mindegyiküknek) a Csapat general manageri posztja összeforrt Brian Cashman nevével. Azonban akik olyan régi motorosok, mint én, azok emlékezhetnek, hogy Ninja Cashman előtt ezt a pozíciót Gene "Stick" Michael töltötte be, akinek elvitathatatlan érdemei voltak abban, hogy a kilencvenes években össze tudott állni egy igazi, világverő dinasztia.

Mai történelmi visszatekintőnk alanya, Paul O'Neill is Gene Michael hathatós közreműködésével került New Yorkba még 1992 novemberében. A csereüzlet nagy vihart kavart akkoriban, lévén az egyik közönségkedvenc outfielder, Roberto Kelly távozott Cincinnati-ba a néhány hónap híján 30 éves O'Neill-ért. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Kelly szinte az egyetlen pozitívan teljesítő játékos volt az 1992-es szezonban a Yankees színeiben, akkor még fejvakarósabb volt ez a csere. Kelly-t beválasztották abban az évben az All-Star csapatba és tényleg nem rajta múlt, hogy zsinórban negyedszer sem tudta elérni a Yankees az 50%-os mutatót a szezon végén.

Persze Paul O'Neill-nek is volt mire büszkének lenni: 1990-ben bajnok lett a Reds-szel, 1991-ben pedig benne volt a National League All-Star csapatában. Ugyanakkor a '92-es szezonja jó esetben is ligaátlagnak volt mondható.

Gene Michael azonban tudta, hogy mit csinál. O'Neill nálunk nem volt "rákényszerítve", hogy minden ütéshez állásból home run-t próbáljon ütni, ez pedig teljesen más hozzáállást eredményezett a részéről, valamint az sem elhanyagolható tény, hogy tökéletesen beilleszkedett a Yankees ütősorba és védelembe egyaránt. Előbb a Bernie Williams, Don Mattingly és Wade Boggs vezette, a későbbieket elővetítő, majd a többek közt Derek Jeterrel és Tino Martinezzel kiegészült hatalmas sikereket elérő Yankees-ben is kulcsfontosságú szerepe volt Paulie-nak.

Az első hat éve a Yankees-nél nagyszerűre sikerült: 1993 és 1998 között .317-es ütőtálagot hozott össze, 127 hazafutással (Cincy-ben 8 szezon alatt nem érte el a 100-at), valamint 206 duplával. Ez alatt a hat szezon alatt négyszer választották meg All-Star-nak, valamint az 1994-es szezonban .359-es ütőátlagával az AL legjobbja volt.

1996-tól 2000-ig öt év alatt négy bajnoki címet nyert a Yanks, valamint 2001-ben is bejutottak a World Series-be és bár az utolsó három szezonjában ('99-'01) már érezhetően visszaesett O'Neill teljesítménye, mégis képes volt mérkőzés-meghatározó és néha -eldöntő mozzanatokra.

A 2001-es szezonban már mindenki nyílt titokként kezelte a Warrior visszavonulását az év végén, a rajongók pedig nem voltak restek a tudtára adni, hogy mennyire szeretik őt, a játékhoz való hozzáállását, az intenzitását, hogy mindig odateszi magát és teljes szívvel és odaadással megy ki a pályára - legyen szó akár ütéshez álláshoz, akár a jobb külsős poszt elfoglalásáról.

Úgy alakult, hogy a 2001-es World Series 5. meccse volt hősünk utolsó hazai csörtéje, a mérkőzés végén pedig majdnem két teljes inningen keresztül zengte a Yankee Stadium Paul O'Neill nevét.

Ennek a mostani cikknek pedig az apropója, hogy a New York Yankees a mai napon, 2022. augusztus 21-én, majdnem huszonegy évvel azután, hogy a "Harcos" visszavonult, elhelyezi a 21-es mezszámot a Monument Parkban. Mondhatnánk, hogy már nagyon érett ez a formális lépés, hiszen 2001 óta senki sem hordta egyébként sem ezt a számot - kivéve LaTroy Hawkins-t, aki 2008-ban néhány meccs erejéig megpróbálta, de a saját rajongói folyamatosan fújolták őt, ahányszor csak a dobódombra lépett, így hamar a 22-esre váltott - de, hogy mennyit jelent ez O'Neill-nek, arról árulkodik a következő mondata: "Ez az én Hall of Fame-em".

Ezentúl akárhányszor a Yankee Stadiumban jár, láthatja egykori, immáron a Yankees-örökkévalóságnak átadott 21-es számát a Monument Parkban és a bal oldali bleacher-ek mögötti falra feltéve is.

Nekem az első emlékeim O'Neill-ról még az 1996-os szezonból vannak, különösen két dolog rémlik nagyon élénken. Az egyik, amikor a 6. meccsen Charlie Hayes győztes elkapásával behúzta a Yankees a bajnoki címet és a játékosok a dobódombnál jöttek össze "kicsi a rakást" játszani, a nagy örömködés közepette pedig egyszer csak Paulie a right field-ről berohanva átbucskázik az embertömegen és földet ér a másik oldalon. A másik pedig két nappal előtte az 5. mérkőzésen, 1-0-ás vezetésnél az utolsó kiejtés megcsinálása: a Braves-nek két futója volt bázison két kiesőnél és Luis Polonia egy kemény line drive-ot vágott jobbra, amiből egészen biztosan kiegyenlített volna, de valószínűleg meg is nyerte volna a meccset az Atlanta. Paul O'Neill azonban fájó lábbal rohant hátra a labdáért és kinyújtózva az utolsó pillanatban sikerült elkapnia azt, lezárva ezzel a mérkőzést, majd a falhoz érve rácsapva egyet a kék borításra.

O'Neill egyébként 2014-ben már egyszer bekerült a Monument Parkba, akkor egy emlékplakettet kapott, de szentül hiszem, hogy ez a mostani még többet fog jelenteni neki. Ez lesz a huszonkettedik visszavonultatott mezszám a Csapat történetében.

Yankee karrierjét egyébként .303-as átlaggal zárta, ütött 185 hazafutást és 304 duplát, játékosi pályafutása után pedig a YES Network szakkomentátoraként maradt közel a Csapathoz, ahol azóta is hallgathatjuk a nosztalgikus történeteit a dinasztia éveiről.

A mai mérkőzés előtt egy kiváló Jenki karrierjét ünnepelhetjük, egy igazi Harcosét, akinek ütőjét rettegték az ellenfelek és a kispadnál lévő víztárolók, akit a rajongók a mai napig emlegethetnek, ha egy játékos szívéről van szó, és aki minden elismerést megérdemel.

Én is csak megemelem a Yanks-sapkámat és gratulálok Neked, Paulie. Megérdemled.

VENDÉGPOSZT - A Yankees és 2001. szeptember 11.

A podcast hatására ihletett formába került Mike és elkezdte megírni a Jenkik Háza első vendégposztját, de végül közös projekt lett belőle. Fogadjátok szeretettel, a címe: a Yankees és 2001. szeptember 11...

Avagy, hogyan segített túljutni a baseball New York városának 9/11 után?
 
    A szeptember minden évben valami újnak a kezdete. Elkezdődik az iskola, véget ér a nyár és belecsapunk az őszbe. Ilyenkor talán mindenki egy kicsit új erőre kap a nyári pihenést követően, összeszedi az ember az energiáit egy év végi utolsó nagy hajrára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy sportligák tucatjai indulnak újra, megkezdve egy következő és következő szezont.

Az Egyesült Államokban szeptemberben minden az MLB-ről és az NFL-ről szól. Míg utóbbi éppen ekkor indul, addig előbbi pont a legfontosabb szakaszába lép, hiszen véget ér az alapszakasz! Ekkor van esélye a csapatoknak kiharcolnia az utolsó playoff helyek egyikét, hogy életben maradhassanak World Series esélyeik.

2001. Szeptember 11. – New York

    Egy szokványos, kifejezetten meleg, nyári napnak indult minden. Az emberek éppen munkába indultak, a Bronx és New York pedig már közel került a Rájátszás hangulathoz. A jó öreg Yankee Stadium közönsége éppen előtte láthatott egy csodálatos három mérkőzéses söprést az ősi rivális Boston Red Sox ellen és a Yanks az utolsó tíz meccséből kilencet megnyert. Joe Torre csapata ekkor 86-57-es mérleggel vezette a Keleti csoportot, míg az American League-ben a harmadik helyet foglalta el.

09:59 és 10:28 - Két időpont mely örökre megváltoztatta a világot.

    A két időpont, mely emberek emlékezetébe és életébe ivódott bele örökre. Még a cikk írójára is hatalmas hatással bírtak, pedig ekkor nem volt sokkal több, mint 8 éves.
New York megállt. Hidakat és alagutakat zártak le a hatóságok. A két torony összedőlt. Előbb a déli majd az északi.  A mindig nyüzsgő és sosem alvó város elcsendesült. A rohanást felváltotta a térdre rogyás. A pezsgő, nagyvárosi életet egyik percről a másikra a gyász és a szomorúság követte.
Az ország leállt. Nem szállhattak fel repülőgépek, a térségben vadászrepülőgépek kezdtek el cirkálni. Az MLB meccsei elhalasztásra kerültek. Mindenen és mindenkin eluralkodott a sokk, a félelem és a hatalmas gyász…

 
Hogyan tovább?

    8 napon át nem rendezett mérkőzést a Major League Baseball. Szeptember 18-án tértek csak vissza a profi baseball meccsek az országba. Ekkor játszott először a terrortámadások óta a Yankees is. Az ellenfél a White Sox volt Chicago-ban. Két győzelem után egy vereséggel zártuk azt a szériát. Az eredmény azonban akkor nem számított. Szeptember 18-án, a széria első meccsén mindenki kicsit Yankees szurkoló volt az Egyesült Államokban. A mérkőzés természetesen egy érzelmes megemlékezéssel és gyászszertartással indult. Az egész Comiskey Park New York-kal volt. White Sox szurkolók készültek molinókkal többek között olyan feliratokkal, hogy „Chicago loves N. Y. God Bless America”

Bármilyen nehéz is volt újra nekilendülni a hétköznapi életnek, talán erre volt igazán szüksége akkor az embereknek a Keleti parttól a Nyugatiig. Ahogy korábban is említettem: Az NFL (ahol volt szintén egy egyhetes halasztás) éppen csak ekkor indult, az NBA és az NHL szezonkezdete pedig csak Októberben volt aktuális. Viszont az MLB javában zajlott mikor megtörtént a tragédia, és a nagy iramból drasztikus hirtelenséggel kellett megállni.

A támadás utáni első New York-i baseballmeccset a Mets játszotta szeptember 21-én, nagyon emocionális győzelemmel és ikonikussá váló Mike Piazza home run-nal elindítva a várost és lakóit a lelki gyógyulás hosszú, gyötrelmes útján.

A Yankees csak 25-én tért vissza a városba, majd a szezon utolsó home stand-jének a keretein belül ledaráltuk a maradék nyolc hazai alapszakasz meccset, de mivel július eleje óta vezettük a csoportot, és ekkorra már bőven volt előnyünk a csoportban, a playoffra koncentráltuk minden energiánkat.
 
 
Rájátszás

    95-65-1-es mérleggel zárta az alapszakaszt a Yankees, és jutott be az ALDS-be ahol az Oakland Athletics csapata volt az ellenfél.

New York összefogott. Nyolcmillió szív dobbant egyszerre, együtt lélegzett az egész város. A lélek harca volt az egész rájátszás. Mindent átjárt egy hatalmas erő melyet 9/11 adott. Az amerikaiakra mindig is jellemző volt az összefogás és a közös ügy fontossága és 2001. Szeptember 11-én, valamint a rákövetkező hetekben, hónapokban sem volt ez másképp! A tragédia napján az emberek segítették egymást. A tűzöltők, mentősök, rendőrök mind-mind vastapsot kaptak úton-útfélen. Mikor egy elvesztett bajtársukért mentek az FDNY egységei, az egyes laktanyák közelében élők közös gyertyagyújtással várták a visszaérkező tűzoltókat. New York népe hálás volt az FDNY, az FDNY Paramedic és NYPD hőseinek.

És ez az energia repítetté a csapatot a rájátszásban előre minden párharcban. A Yankees előző években felépített dinasztiájára kevésbé volt jellemző, hogy ők legyenek egy playoff összecsapás esélytelenebbnek kikiáltott felei, itt azonban rögtön ez volt a helyzet az alapszakaszban 102 meccset nyerő Oakland Athletics ellen.

Ennek megfelelően az A’s be is húzta az első két meccset a Yankee Stadiumban, utána azonban történt valami. A harmadik meccset 1-0-ra nyerte a Yanks, erről majd a „Nagy Pillanatok” sorozatban is megemlékezünk itt a Házban. Elöljáróban csak annyi: The Flip.
A következőt simán nyertük, a szériazáró meccsen újra New Yorkban pedig egyszerűen lehetetlen volt veszítenünk.
 
Az ALCS-ben ismét egy sokkal erősebbnek mondott csapattal, az alapszakaszban rekordot döntő, 116 meccset nyerő Seattle Marinersszel csaptunk össze és rekord ide, underdog szerep oda, sima 4-1-gyel kiütöttük őket.

 
A bajnoki döntő

    A World Series pedig hatalmas sebtapasz volt a város még bőven friss sebeire. Nem csak a Yankees rajongók, hanem mindenki más is megnyugvást és biztos pontot talált a csapatban és az ő menetelésükben. A városnak és az embereknek kellett egy mentőöv, amibe kapaszkodhattak és a Yankees tökéletesnek bizonyult erre a szerepre.
 
A döntő hét meccsig tartott és bár végül az Arizona nyerte meg (mind a négy hazai meccsüket behúzták), a három New Yorkban tartott mérkőzés örök emlék maradt mindenki számára. George W. Bush ceremoniális első dobása, a hatalmas visszatérések a meccsek végén, Jeter Mr. November home run-ja, három meccsből három heroikus győzelem… Hiába szenvedtünk végül vereséget, a város és lakói figyelmét november negyedikéig kicsit elvonta a tragikus eseményektől a Yankees menetelése, a három hazai meccsen megjelent szurkolók számára pedig egészen biztos, hogy örök élmény maradt az, amit ott átéltek.
 
A Yankees hatalmas szívvel és lélekkel küzdötte végig magát a teljes rájátszáson és többen itt szembesültek azzal, hogy az itt élőknek mennyit jelent a baseball, főleg ebben a helyzetben. Néhány idézet a játékosoktól és a stábtól, ami megmutatja, hogy ők hogyan élték meg ezt az egészet.

„Ez a három benne van a valaha volt legizgalmasabb meccseim között, amin valaha részt vettem.”
– Derek Jeter
 
„Sokáig nem gondoltuk, hogy a játék, amit játszunk, ekkora dolog lenne” – Tino Martinez
 
„A baseballt fiatalon játéknak fogod fel, később pedig, ha profi leszel, kitölti az életedet. De ez, hogy ennyire hatással legyen a szükséghelyzetben lévő emberekre és azokra, akik ezen a hihetetlen dolgon mentek keresztül, számomra ez egy újabb emlékeztető volt arra, hogy a New York Yankees mennyire fontos New York városának.” – Paul O’Neill
 
„Ekkor realizáltam, hogy mennyire fontos tud lenni a Yankees, vagy bármely másik sportcsapat. […] rengeteget segített a gyógyulásban, segített abban, hogy újra összehozza a nemzetet.” – Brian Cashman
 
 
 
U.i.:
    Egy külön történet ezen belül, hogy a Yankees egyik nagy közönségkedvence, Paul O’Neill bejelentette, hogy a szezon végén visszavonul, így a nézők is tisztában voltak vele a World Series ötödik meccsén, hogy ekkor látják utoljára játékosként a Yankee Stadiumban a #21-esben játszó jobb külső védőt. A kilencedik inning tetején ezért hosszú perceken keresztül zúgott a nézőtérről az ütemes „Paul O’Neill” kántálás, még felejthetetlenebbé téve az egész döntőt.

Soon... + Hype!

Hamarosan, gyönyörű... hamarosan. :)
___

Illetve íme az idei hype videó, eléggé hidegrázós. Chazz Palminteri telitalálat volt.

WE WORK! AND WE DIDN'T WORK FOR NOTHING!