Két hét New Yorkban - 2017 első homestand-je testközelből

2017 tavaszán, hosszú álmodozás és tervezés után idén sikerült megvalósítanom a legnagyobb álmomat: kijutni New Yorkba és megnézni a Yankeest élőben.

Ebben tettestársam volt - egy, épp a Yankees által megismert - jó barátom, egyben New York Yankees Hungary-s szerkesztőtársam, Bé.

Az utazást direkt úgy időzítettük, hogy a Yanks idei első hazai hosszú szériáját meg tudjuk nézni, megpróbálván kimaxolni a bennünk lévő rajongó igényeit. Ez pedig kilenc meccset jelentett az új Yankee Stadiumban, három szériát, sorrendben a Tampa Bay Rays, a St. Louis Cardinals és a Chicago White Sox ellen.

Az utazás és New York fantasztikus volt, a város azonnal magával ragadt és nem eresztett el; ennek az írásnak azonban nem az úti élményekről való beszámolás a célja. Sokkal inkább a (sportrajongói közhellyel élve) szentély és az imádott csapat megtekintése.

Az első pár napon kituristáskodtuk magunkat, bejártuk Long Island tetemes részét, voltunk az Irving Plazában L.O.X. koncerten és Manhattenből is láttunk egy szép, nagy szeletet. Aztán eljött végre a várva várt nap. Az első hazai meccs napja, április 10.

Már a metróra várván érezhető volt a pezsgés, egyre inkább gyülekeztek a Yankees sapkás/mezes/pólós arcok, számomra már ez is kicsit libabőrös élmény volt. Nem sokkal később már mindketten izgatottan számoltuk vissza a megállókat, amikor pedig a D-Train elhagyta Harlemet és átszáguldott a Bronxba, már egyáltalán nem bírtunk magunkkal. Következik: 161. utca, Yankee Stadium.

Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem mikor leszálltunk a metróról, majd követtük a tömeget végig az aluljárón. Aztán a lépcsőn fel és ahogy felértünk, a felüljáró tartórészei és oszlopai mögött már ott volt! Felsejlett még csak, de Ő volt az, vitathatatlanul. A szívem kalapált, a tenyerem izzadt, mintha kamaszként az első randira érkeztem volna meg és épp csak megláttam volna a régóta imádott hölgyem. És abban a pillanatban, ahogy kiértünk a felüljáró alól, teljes pompájában megláttuk Őt. A Yankee Stadiumot. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amit sosem fogok elfelejteni az életemben (ilyenből a két hét alatt volt még sok). Annyi év után végre ott voltam, megérkeztem, hazaértem.

Amire nem lehetett felkészülni, az a hatalmas tömeg. Rengeteg ember hömpölygött a stadion körül, várva a bejutásra. Na, persze nem az volt a kellemetlen, hogy mi nem tudtunk felkészülni rá, hanem, hogy a stadion beléptető-szolgálata sem. Körülbelül 50 percbe telt, mire sikerült bejutnunk, ráadásul a dombon ekkorra Michael Pineda már az utolsó gyakorló dobásait végezte.

A monumentális előteret így nem is volt időnk megnézni - később persze sort kerítettünk rá -, azt sem tudtuk, hogy merre induljunk. Előzetesen persze tudtuk, hová szól a jegyünk, de ott bent nagyon hamar elvesztettük a fonalat. Amikor kinyílt egy liftajtó, berongyoltunk rajta, a liftes pedig kérdezte, hogy a 300-as szintre megyünk-e, rávágtuk, hogy persze. Ez a lifttel elérhető legmagasabb rész, innen még gyalog, lépcsőn fel lehet jutni a 400-asra, avagy Grandstand-re. A jegyeink pedig a földszinti részre szóltak a home plate mögé.

Ahogy kinyílt a liftajtó, előttünk volt keresztben egy sétáló rész, de már láttuk az ez előtt lévő szektor hátsó sorának széktámláit, szemben pedig az ottani lelátókat. Ahogy közelebb mentünk, egyre inkább ráláttunk a nézőtérre, mikor pedig a székekhez értünk ott volt előttünk a mélyben a pálya. Rajta a Yanks védőivel, épp egy flyball repült bal oldalra, hogy aztán Brett Gardner kesztyűjében találjon megnyugvásra. Mi pedig nem tudtunk mást, csak vigyorogni. Úgy tíz másodpercig - egy örökkévalóságnak tűnt - csak álltunk ott és magunkba szívtuk a hely atmoszféráját, mosolyogva fogadtuk be az ingereket amik bombáztak minket mindenhonnan és próbáltuk felfogni, hogy tényleg itt vagyunk.

Aztán észbe kaptunk, hogy mi egészen máshol ülünk, így gyorsan visszaindultunk a liftek felé. Gyors mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy nem várunk, hanem lépcsőn megyünk lefelé, ott pedig rohantunk, mint a gyerekek karácsony reggelén az ajándékokért. Leérve nagyon hamar megtaláltuk a helyünket és onnantól kezdve csak ámulva ültünk és néztük, ahogy Michael Pineda majdnem hét inningen keresztül tökéletes meccset dob (kapd be, Longoria!), a Yankees megszerzi a vezetést, Chris Carter triplát üt, stb.

Annyira le voltunk döbbenve, hogy a meccs teljes időtartamáig - bő két és fél órát - fel sem keltünk a helyünkről. Se kaja, se mosdó, se amikor a mellettem ülő srác kiöntötte a sörét... csak ültünk Bével és élveztük a látványt és mindent, ami ezzel járt. Az első tíz percben mondjuk nekem a látvány eléggé összefolyt, mert férfiasan bevallom, hogy miután leültünk és elkezdett leülepedni ez az egész élmény megkönnyeztem a dolgot.

Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Másnap pihenőnapja volt a csapatnak, de utána nyolc nap alatt nyolc meccset játszott a Yankees és büszkén mondhatom, hogy mindegyiken ott voltam. Ráadásul a csapat megtisztelt minket azzal, hogy a kilencmeccses homestand-ből nyolcat megnyert, ami még hihetetlenebbé tette az egyébként is fantasztikus élményt. Bé épp az egyetlen vereségünkről maradt le, mert inkább a Wall Street-en bikatököt simogatott. :D

Az ott töltött időben jól körbejártuk a stadiont és a környékét, minden mérkőzést más helyről tekintettünk meg, kiordítottuk a csapatért a lelkünket, láttuk Aaron Judge monster home run-jainak egyikét, együtt örültünk a többi 35-40.000 emberrel, fényképezkedtünk a Bleacher Creatures (a legelhivatottabb Yankees drukkerek, lesz róluk is hamarosan egy cikk itt a Házban - DS!) egyik alapítójával, beszélgettünk, pacsiztunk és ökörködtünk a többi Yanks drukkerrel, rengeteg képet lőttünk és örök életre szóló élményekkel gazdagodtunk.

Aztán a túránk végén még sikerült tetézni mindezt. A homestand utolsó mérkőzése előtt ugyanis csináltunk egy Yankee Stadium Tour-t, azaz végignéztük a Yankees Múzeumot, bementünk a Monument Parkba és beülhettünk a Yankees kispadjára is.

A múzeumra nem találok szavakat, a vitrinekbe zárt történelem az összes Jenki korszakból, az aláírt baseball labdák, a mezek, az ütők, a bajnoki trófeák, a bajnoki gyűrűk, Thurman Munson öltözője... eléggé emelkedett hangulatba kerül az ember fia ezek között.

Az egész valami egészen brutális élmény volt, a múzeum és a Monument Park is leírhatatlan volt, utóbbi ráadásul egy bro-momentet is tartogatott számunkra. A túravezető srác, mikor a visszavonultatott számokról beszélt, kérdezte, hogy tudjuk-e, kié lesz a következő? Mi pedig Bével teljesen egyszerre nyomtunk egy Jeter-chant-et (DE-REK JEE-TER, taps, taps, 3*taps). A túra többi résztvevője csak pislogott mint pocok a lisztben, a túravezető arc sem tudta hirtelen lereagálni, mi meg borultunk a röhögéstől, mert tényleg nem beszéltünk meg semmit előre.

Végül onnan kimentünk egy kapun a pályára, vagyis igen... ott álltam a Jenki Stadion gyepén! Az első dolgom az volt miután föleszméltem, hogy beljebb futottam és egy marék salakot összeszedtem a home plate mögül - felettébb kényelmes volt utána három órán át ülni a meccsen egy marék salakkal a farzsebemben, de megérte -, majd bementünk a Yanks kispadjára. Ugyanott állni, ülni, téblábolni, ahol az ember kedvenc csapatának játékosai teszik azt minden nap... most sem tudom letörölni a vigyort a fejemről. A túra és utána a meccs - sima 9-1-es győzelem a ChiSox ellen - méltó zárása volt a kint töltött két hetünknek.

Most kéne valami zárógondolatot írnom, de nem tudok mit, maximum annyit, hogy ezt tényleg minden sportdrukkernek éreznie kell egyszer, tehát ha van lehetőségetek a szeretett csapatot megnézni legalább egyszer élőben, akkor ne habozzatok, hanem csapjatok le rá és élvezzétek ki minden percét!

U.i.: Külön köszönet Bének, hogy társam volt ebben az egyedülálló élményben, peace Bro!