Jenkik Háza ... Egy blog a New York Yankees baseballcsapatának a mindennapjairól, történelméről, játékosairól. Illetve az ezek összességének rám tett hatásáról. - DS!
Itteni idő szerint ma hajnalban jött a hír, hogy a Yankees rádiós kommentátora, John Sterling azonnali hatállyal nyugdíjba vonul.
Sterling 1989 óta, 36. éve szolgáltatta a rajongók számára a mérkőzések rádiós közvetítéseit tavasztól őszig minden évben, ahogy érkezett a baseball szezon, érkezett ő is.
Én személy szerint ritkán hallgattam rádión a Yanks-t, de Sterling közvetítési stílusa, hangja és egyedien személyre szabott home run call-jai, győzelem esetén meccs végi hangos örömködése mély nyomott hagyott bennem. A meccsek összefoglalóiban is minden alkalommal be volt vágva az ő hangja a videók alá, hisz mindig hozzátett az élményhez.
Sterling összesen 5420 alapszakasz mérkőzést és 211 rájátszás meccset közvetített kedvenc csapatomnál, amik egészen elképesztő számok. Volt egy nagyon hosszú szériája is: 1989 szeptemberétől 2019 júliusáig zsinórban 5060 mérkőzést hallhatott a nagyérdemű az ő tolmácsolásában.
Régi kolléganőjével, Suzyn Waldmannel
Azonnal felismerhető orgánuma, közvetlen, viccelődő stílusa, a közvetítésekbe belevitt színes egyénisége és szeretete a baseball és a csapat iránt mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy aki rádión hallgatja a Yankees éppen aktuális meccsét, az ne unatkozzon.
John Sterling törzsgyökeres New York-i, gyerekkora óta Yankees drukker, 2016-ban beválasztották a New York állam rádiós közvetítői hírességek csatnokába is. A Yankeeography videós sorozat házigazdájaként pedig 12-szeres Emmy-díj győztes.
Az utolsó általa közvetített mérkőzés az április 7-ei Toronto elleni 8-3-as győzelem volt, itt hangzott el utoljára a legendás "Ballgame over! Yankees win! Theeeee Yankees win!" frázis.
Az biztos, hogy John Sterling hangja nélkül nem lesz már ugyanolyan az idei nyár sem, mint az eddigiek, kívánok én is neki innen a távolból jó egészséget és boldog nyugdíjas éveket.
A New York Yankees az április 20-ai, Tampa Bay Rays elleni meccse előtt megünnepli John Sterling karrierjét egy mérkőzés előtti ceremónia formájában és ha minden igaz, a meccs során a WFAN rádiós közvetítőállásában is tiszteletét teszi még egyszer utoljára a legendás hang.
A 62. részben tovább folytatjuk a Babe Ruth életéről és karriejéről szóló Heti Téma sorozatunkat. Ezúttal Babe első Yankees-ben töltött éveire koncentrálunk 1920 és 1924 között.
Másik édesanyától származó testvérem, Bé és én úgy döntöttünk, hogy a Podcastben futó aktuális Heti Téma sorozatunkat írásban is közzétesszük. A részeket Bé blogján, a strikeout.blog.hu-n olvashatjátok majd.
A New York Yankees és a Boston Red Sox közti rivalizálás az amerikai major sportok egyik, ha nem a legrégebbi és legeseménydúsabb, mindkét oldalnak megvoltak a maga hősei és nemezisei, a jó- és rossz szériái az elmúlt körülbelül 120 évben.
A podcastben hallottakhoz képest egy kicsit rendezetebb, írásos formában tárjuk elétek az összegyűjtött infókat, bemutatva ezzel a sporttörténelem egyik szeletét, képekkel, videókkal kiegészítve.
Bével arra jutottunk, hogy az adásokhoz hasonlóan itt is részekre bontjuk a dolgot, lévén hatalmas anyagról van szó. Az első részben betekintünk a Major League Baseball két fő komponensének, az American és a National League megalakulásának a kulisszái mögé, majd innen adja magát a Red Sox, majd a Yankees létrejöttének a története is.
Az első évtizedek bostoni sikereit egy játékoscsere-sorozat szakította meg, amelynek a kulcsfigurája a nagy Babe Ruth volt. Róla is fog szólni az első rész, illetve arról, hogy mennyire is volt ő a Yankees első dinasztiájának és úgy en bloc a csapat sikereinek a kovácsa, valamint az ezzel párhuzamosan egyre rosszabbul teljesítő riválisunk bukásának az oka.
Ahogy azt a baseballrajongók már biztosan tudják, a mai napon rendezik meg az MLB-ben az első Lou Gehrig napot. A Yankees egykori legendás alakja a harmadik Jackie Robinson és Roberto Clemente után, aki saját emléknapot kapott a ligától. Természetesen mi is megemlékeztünk róla a podcastünk legutóbbi részében, de már a Yankees Hungary facebook oldalán is tartottunk Lou Gehrig napokat 2016-ban.
Itt a Házban az előző podcastről szóló volt a kilencvenkilencedik bejegyzés, úgy gondolom, hogy adta magát, hogy a századikat Gehrignek szenteljem. A Yankees Hungary '16-os bejegyzéssorozatát hoztam össze egy, hosszabb írássá és ez adta a gerincét a podcastünk heti témájának is. Úgy döntöttem, hogy legyen itt írásban is a mai napon, június másodikán, Lou Gehrig napján.
LOU GEHRIG ÉLETE
A későbbi Yankee legenda Henry Louis Gehrig néven látta meg a napvilágot 1903. június 19.-én, New York Cityben. Szülei, Heinrich és Christina Gehrig német bevándorlók voltak, pár évvel fiuk születése előtt érkeztek Amerikába.
Négy testvér közül Lou volt az egyetlen, aki túlélte a gyermekkort, a család komoly szegénységgel küzdött nagyon sokáig. Apja alkoholproblémái miatt nagyrészt munkanélküli volt, anyja azonban mindent megtett azért, hogy fiának jobb életet teremtsen. Több helyen is dolgozott egyszerre, hol takarított, hol tehetős családoknak sütött-főzött a városban.
Emellett Christina Gehrig végig azon volt, hogy Lou a lehető legjobb taníttatásban részesüljön. Az már egész fiatalon kiderült, hogy a kis Lou nagyon tehetséges sportoló lehet, mind amerikai fociban, mind baseballban kimagaslóan teljesített – ezt édesanyja is tudta és támogatta őt ezen ambícióiban.
Érettségi után Gehriget felvették a Columbia egyetemre, ahol gépésznek tanult. Az egyetemi focicsapatban fullback (erőfutó) volt, de dobóként bekerült a baseballcsapatba is. Elég sikeres volt, a rajongók el is nevezték őt Columbia Lou-nak. Jó hírnevét csak öregbítette egyetemi dobókarrierje legjobb meccsével, amikor is 17 ütőt tett K-ra.
Mindezek ellenére a New York Yankeesnek az tetszett meg, ahogyan az ütővel bánik. 1923 áprilisában – a Yankee Stadium megnyitásának évben – le is szerződtették őt. A szerződés tartalmazott egy 1500 dolláros aláírási bónuszt, ami Gehrig és a családja számára óriási összeg volt. Így végre ki tudta költöztetni a családját a rossz környékről és teljes munkaidős állást is szerzett mint baseballjátékos.
Alig két hónappal leigazolása után Lou Gehrig debütált is Jenkiként. Itt már nem dobót játszott, hanem egyes védőt. Nagyban megkönnyítette a dolgát a kezdő egyes Wally Pipp, aki előzőleg felfigyelt az egyetemen dobó fiatal tehetségre és ajánlotta a leigazolását a csapatba a vezetésnek. Pipp aztán végig segítette Gehrig fejlődését a következő szezonban is.
1925-ben aztán a Yankees csalódást keltve kezdte a szezont és Miller Huggins főedző elkezdte variálni a kezdőcsapatot. Így történt, hogy az idényben gyengén ütő Pipp-et Gehrig váltotta egyesen június 2.-án. A többi, mint mondani szokás, történelem. Innentől zsinórban 2130 mérkőzésen játszott Lou, ami nagyon-nagyon sokáig megdönthetetlen rekordnak bizonyult. 1995 szeptemberében lépte túl ezt a számot Cal Ripken Jr.
Persze nyilván Gehrig nem játszhatott volna ennyi ideig, ha nem teljesített volna jól. Védelemben nagyon szolid egyes védő vált belőle, támadásban viszont valami egészen elképesztőt alkotott. Ő és Babe Ruth olyan ütőpáros voltak, amire nem volt másik csapatban példa. Ketten teljesen más szintre emelték a power-hitting fogalmát.
Lou Gehrig Babe Ruth-tal és Miller Huggins-szal
Lou csendes és visszahúzódó természetű volt, ami nehézzé tette kezdetben a beilleszkedését a rivaldafényre állandóan éhes csapattársai közé, de folyamatos kemény munkája és az, hogy sosem panaszkodott semmi miatt növelte a reputációját és a többiek tisztelettel adóztak neki. A meccssorozata alatt sokszor játszott kisebb-nagyobb sérüléssel, többször szinte elviselhetetlen fájdalomtól hátráltatva, de mindig odaállt és teljesített. Innen kapta a csapattól az „Iron Horse” becenevet.
A rajongók pedig imádták őt. A később a Hírességek Csarnokába beválasztott Gehrig karrierje során 13 szezonon keresztül mindig legalább 100 pontot, 160 találatot és 100 RBI-t szerzett. 1931-ben 185 RBI-jal beállította az AL rekordot, egy évre rá pedig a liga történetében harmadik volt, aki egy meccsen 4 hazafutást ütött. 1934-ben ráadásul elnyerte a Triple Crown-t, azaz ő vezette a ligát ütőátlagban (.363), hazafutásban (49) és RBI-ok (166) számában is. Karrierje során .340-es ütőátlagot hozott össze, amire tényleg nincsenek szavak.
Ráadásul a World Series-ben még erre is rá tudott tenni. A nagydöntők alatt .361-gyel ütött és 6 bajnoki címhez segítette hozzá a Yankeest (1927, 1928, 1932, 1936–1938). 1935 és 1939 között ő volt a Yanks csapatkapitánya, emellett (többek között) kétszeres AL MVP (1927 & 1936).
1938-ban Lou-t a teste elkezdte cserbenhagyni. A szezon első felében gyengébb számokat produkált, és a trénereknek jelentette félidőben, hogy valami nincs rendben. Ennek ellenére emberfeletti erővel a második felét sikerült úgy meghúznia a szezonnak, hogy összességében átlagon felüli számokat produkált. Persze az előző évéhez képest ez is gyengének számított.
1939-re pedig egyértelművé vált, komolyabb a baj, mint eddig hitték. A tavaszi edzőtáborban már láthatóan semmi ereje nem volt (nem ütött egy hazafutást sem tavasszal) és a bázisfutásban sem jeleskedett már. Az egyik edzésen össze is esett.
A szezont is ennek megfelelően kezdte, nagyon gyenge számokat hozott és sokszor láthatóan alig bírta vonszolni magát védelemben. Április 30.-án játszotta sorozatban a 2130. mérkőzését, utána – egy szünnapon – felkereste az edzőt, Joe McCarthyt és kijelentette, hogy a csapat érdekében nem játszik többet. Május másodikán a Detroit otthonában Gehrig személyesen vitte meccs előtt a bíróknak a Yankees kezdőit tartalmazó papírt, ők pedig döbbenten látták, hogy Lou Gehrig neve nem szerepel rajta. A detroiti közönség felállva tapsolta meg az elérzékenyült Lou-t.
Nem sokkal később Lou felesége bejelentette őt a híres minnesotai Mayo klinikára, ahol többnapos kivizsgálás után amiotrófiás laterálszklerózist mutattak ki nála. Az addig kevéssé ismert betegség az akaratlagosan mozgatható izmokat beidegző agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával jár és akkoriban még bőven gyógyíthatatlan volt. Érdekesség, hogy éppen a Yankees legenda megbetegedése hívta fel a figyelmet az ALS-re, amit aztán róla is neveztek el (Lou Gehrig-betegségnek vagy Lou Gehrig-kórnak).
1939. június huszonegyedikén a csapat bejelentette Gehrig visszavonulását. Július negyedikén aztán az Iron Horse még egyszer visszatért a Yankee Stadium gyepére, ahol elmondta az azonnal klasszikussá váló beszédét.
A Yankees ezután visszavonultatta a 4-es mezszámot, soha többé senki a csapatban nem viselheti azt. Ez volt a profi baseball történetében az első visszavonultatott mezszám. Az MLB pedig egy külön eljárás keretein belül tüstént beválasztotta Gehriget a Hírességek Csarnokába.
A következő éve nagyon sűrűn telt, civil szervezeti munkákat vállalt egyre romló állapota ellenére is. Többek között börtönöket látogatott meg, de kikötötte, hogy a média nem lehet jelen, lévén nem a még nagyobb hírnévért csinálja.
1941. június másodikán New York-i otthonában, álmában érte a halál. Számunkra legendaként él tovább.
Egy hét (be nem tervezett) kihagyás után ismét itt vagyunk újult erővel!
Kétheti történést kellett bepótolnunk, így annyi mindenről volt szó, hogy felsorolni is hosszú lenne, de a leglényegesebb: ELKEZDŐDÖTT A TAVASZI EDZŐTÁBOR! A dobók és az elkapók már jelentkeztek Tampában, a Yankees edzőkomplexumában és ezerrel zajlanak a felkészítő edzések.
Természetesen nem maradtunk dráma nélkül sem, amiben Zack Britton volt segítségünkre, miután kemény szavakkal illette Domingo Germánt.
MLB szinten is voltak igazolások és játékoscserék, ezekről is szóltunk pár szót.
Heti témánk "Stadionok" sorozata pedig a végéhez ért, bár még lehet, hogy visszanyúlunk ehhez a témához a későbbiekben is. Ezúttal az AL és az NL Keleti divízióinak a stadionjairól beszélgettünk, valamint zárásként megemlítettük az étel-értékeléseket és ajánlásokat a Yankee Stadiummal kapcsolatban.
Vasárnap elérkeztünk a huszadik részhez a podcastben, a szokásos platformokon már elérhető volt eddig is, sajnos egyéb teendők miatt csak most jutottam el odáig, hogy ide is tudjak írni róla.
Éppen a felvétel előtt nem sokkal érkezett a Taillon csere, így már erről is tudtunk beszélni, de ezen kívül is sok minden történt, ami szóba került.
Heti témánk folytatásában az új Yankee Stadiumról hoztunk nektek sok érdekességet és kis történelmi áttekintést a közelmúltból.
Tegnap este felvettük az idei harmadik, összességében pedig már a tizenkilencedik adásunkat már megszokott tettestársaimmal Mikekal és Bével.
Történt sok minden a Yankees háza táján a héten, így ismét volt miről beszélnünk. Végre kiderült, hogy marad a Csapatnál DJ LeMahieu, majd kapásból utána leigazoltuk Corey Klubert is. Sikerült továbbá megegyezni minden egyes arbitrációra jogosult játékosunkkal. Megnéztük érintőlegesen, hogy mi a helyzet a karibi ligákban. Szóba került egy rekord összegért elkelt Mickey Mantle újonckártya is.
Heti témánk pedig az eredeti, 1923-ban épült Yankee Stadium volt, sok-sok infóval és érdekességgel róla.
Új hét, új epizód, új heti téma - Tegnap este elkészült a Yankees podcast következő része, szokásos módon rajtam kívül Mike-kal és Bével a mikrofonok mögött.
A Yankees háza táján történt több érdekesség is, például Greg Allen megszerzése a Padresból, Jhoulys Chacín leigazolása, vagy egykori dobónk, Phil Hughes visszavonulása. Szomorú véget ért a Toros del Este rájátszása a Dominikai Téli Ligában, ráadásul csak Miguel Andújar játszott a Jenkik közül. MLB-s híreink közül sajnos Tommy Lasorda halála, amit meg kellett említenünk, valamint Lindor és Carrasco Queensbe, Schwarber Washingtonba költözése.
Heti témánk során ismét történelmi vizekre evezünk, ezúttal a Yankees kezdeti éveit és az első három otthonát nézzük meg közelebbről - sorrendben: Oriole Park, Hilltop Park, Polo Grounds.
Ezen kívül arra is szakítottunk időt, hogy a yankees.com-on megjelent rajongói kérdezz-felelek kérdéseiről beszélgessünk kicsit az adás végén.
Megszületett a tizedik adásunk is, tettestársaim továbbra is Mike és Bé voltak.
Jubileumi műsorunkba bekerült egy rakás heti esemény - DJ LeMahieu Silver Slugger díja, MVP jelölése, a teljes Minor Ligás rendszer frissítése és a Yankees új fiókcsapatai, Kratz visszavonulása, pletyka Lindorról, stb. -, néhány személyes sztorival fűszerezett évforduló, valamint a heti témában a Yankees 1940-es évekbeli World Series szereplése.
Ahogy megszokhattátok, az Anchoron több platform is szerepel, többek közt a Spotify linkünk is, valamint megtalálhattok Youtubeon is minket. Ha bárkinek van témajavaslata, vagy bármilyen hozzáfűznivalója, megteheti bármelyik komment-szekcióban. Hallgassátok szeretettel!
A podcast hatására ihletett formába került Mike és elkezdte megírni a Jenkik Háza első vendégposztját, de végül közös projekt lett belőle. Fogadjátok szeretettel, a címe: a Yankees és 2001. szeptember 11...
Avagy, hogyan segített túljutni a baseball
New York városának 9/11 után? A szeptember minden évben valami újnak
a kezdete. Elkezdődik az iskola, véget ér a nyár és belecsapunk az őszbe.
Ilyenkor talán mindenki egy kicsit új erőre kap a nyári pihenést követően,
összeszedi az ember az energiáit egy év végi utolsó nagy hajrára. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, hogy sportligák tucatjai indulnak újra, megkezdve egy
következő és következő szezont.
Az Egyesült Államokban szeptemberben
minden az MLB-ről és az NFL-ről szól. Míg utóbbi éppen ekkor indul, addig
előbbi pont a legfontosabb szakaszába lép, hiszen véget ér az alapszakasz!
Ekkor van esélye a csapatoknak kiharcolnia az utolsó playoff helyek egyikét,
hogy életben maradhassanak World Series esélyeik.
2001. Szeptember 11. – New York
Egy szokványos, kifejezetten meleg,
nyári napnak indult minden. Az emberek éppen munkába indultak, a Bronx és New
York pedig már közel került a Rájátszás hangulathoz. A jó öreg Yankee Stadium
közönsége éppen előtte láthatott egy csodálatos három mérkőzéses söprést az ősi
rivális Boston Red Sox ellen és a Yanks az utolsó tíz meccséből kilencet
megnyert. Joe Torre csapata ekkor 86-57-es mérleggel vezette a Keleti
csoportot, míg az American League-ben a harmadik helyet foglalta el.
09:59 és 10:28 - Két időpont mely örökre
megváltoztatta a világot.
A két időpont, mely emberek
emlékezetébe és életébe ivódott bele örökre. Még a cikk írójára is hatalmas
hatással bírtak, pedig ekkor nem volt sokkal több, mint 8 éves. New York megállt. Hidakat és
alagutakat zártak le a hatóságok. A két torony összedőlt. Előbb a déli majd az
északi.A mindig nyüzsgő és sosem alvó
város elcsendesült. A rohanást felváltotta a térdre rogyás. A pezsgő,
nagyvárosi életet egyik percről a másikra a gyász és a szomorúság követte. Az ország leállt. Nem szállhattak fel
repülőgépek, a térségben vadászrepülőgépek kezdtek el cirkálni. Az MLB meccsei
elhalasztásra kerültek. Mindenen és mindenkin eluralkodott a sokk, a félelem és
a hatalmas gyász…
Hogyan tovább?
8 napon át nem rendezett mérkőzést a
Major League Baseball. Szeptember 18-án tértek csak vissza a profi baseball
meccsek az országba. Ekkor játszott először a terrortámadások óta a Yankees is.
Az ellenfél a White Sox volt Chicago-ban. Két győzelem után egy vereséggel
zártuk azt a szériát. Az eredmény azonban akkor nem számított. Szeptember 18-án,
a széria első meccsén mindenki kicsit Yankees szurkoló volt az Egyesült
Államokban. A mérkőzés természetesen egy érzelmes megemlékezéssel és
gyászszertartással indult. Az egész Comiskey Park New York-kal volt. White Sox
szurkolók készültek molinókkal többek között olyan feliratokkal, hogy „Chicago
loves N. Y. God Bless America”
Bármilyen nehéz is volt újra
nekilendülni a hétköznapi életnek, talán erre volt igazán szüksége akkor az
embereknek a Keleti parttól a Nyugatiig. Ahogy korábban is említettem: Az NFL (ahol
volt szintén egy egyhetes halasztás) éppen csak ekkor indult, az NBA és az NHL
szezonkezdete pedig csak Októberben volt aktuális. Viszont az MLB javában
zajlott mikor megtörtént a tragédia, és a nagy iramból drasztikus hirtelenséggel
kellett megállni.
A támadás utáni első New York-i
baseballmeccset a Mets játszotta szeptember 21-én, nagyon emocionális győzelemmel
és ikonikussá váló Mike Piazza home run-nal elindítva a várost és lakóit a
lelki gyógyulás hosszú, gyötrelmes útján.
A Yankees csak 25-én tért vissza a
városba, majd a szezon utolsó home stand-jének a keretein belül ledaráltuk a
maradék nyolc hazai alapszakasz meccset, de mivel július eleje óta vezettük a
csoportot, és ekkorra már bőven volt előnyünk a csoportban, a playoffra
koncentráltuk minden energiánkat. Rájátszás
95-65-1-es
mérleggel zárta az alapszakaszt a Yankees, és jutott be az ALDS-be ahol az
Oakland Athletics csapata volt az ellenfél.
New York
összefogott. Nyolcmillió szív dobbant egyszerre, együtt lélegzett az egész
város. A lélek harca volt az egész rájátszás. Mindent átjárt egy hatalmas erő
melyet 9/11 adott. Az amerikaiakra mindig is jellemző volt az összefogás és a
közös ügy fontossága és 2001. Szeptember 11-én, valamint a rákövetkező hetekben,
hónapokban sem volt ez másképp! A tragédia napján az emberek segítették
egymást. A tűzöltők, mentősök, rendőrök mind-mind vastapsot kaptak úton-útfélen.
Mikor egy elvesztett bajtársukért mentek az FDNY egységei, az egyes laktanyák
közelében élők közös gyertyagyújtással várták a visszaérkező tűzoltókat. New
York népe hálás volt az FDNY, az FDNY Paramedic és NYPD hőseinek.
És ez az
energia repítetté a csapatot a rájátszásban előre minden párharcban. A Yankees
előző években felépített dinasztiájára kevésbé volt jellemző, hogy ők legyenek
egy playoff összecsapás esélytelenebbnek kikiáltott felei, itt azonban rögtön
ez volt a helyzet az alapszakaszban 102 meccset nyerő Oakland Athletics ellen.
Ennek
megfelelően az A’s be is húzta az első két meccset a Yankee Stadiumban, utána
azonban történt valami. A harmadik meccset 1-0-ra nyerte a Yanks, erről majd a „Nagy
Pillanatok” sorozatban is megemlékezünk itt a Házban. Elöljáróban csak annyi:
The Flip. A
következőt simán nyertük, a szériazáró meccsen újra New Yorkban pedig egyszerűen
lehetetlen volt veszítenünk. Az
ALCS-ben ismét egy sokkal erősebbnek mondott csapattal, az alapszakaszban
rekordot döntő, 116 meccset nyerő Seattle Marinersszel csaptunk össze és rekord
ide, underdog szerep oda, sima 4-1-gyel kiütöttük őket.
A bajnoki
döntő
A World
Series pedig hatalmas sebtapasz volt a város még bőven friss sebeire. Nem csak
a Yankees rajongók, hanem mindenki más is megnyugvást és biztos pontot talált a
csapatban és az ő menetelésükben. A városnak és az embereknek kellett egy
mentőöv, amibe kapaszkodhattak és a Yankees tökéletesnek bizonyult erre a
szerepre. A döntő
hét meccsig tartott és bár végül az Arizona nyerte meg (mind a négy hazai
meccsüket behúzták), a három New Yorkban tartott mérkőzés örök emlék maradt
mindenki számára. George W. Bush ceremoniális első dobása, a hatalmas visszatérések
a meccsek végén, Jeter Mr. November home run-ja, három meccsből három heroikus
győzelem… Hiába szenvedtünk végül vereséget, a város és lakói figyelmét
november negyedikéig kicsit elvonta a tragikus eseményektől a Yankees
menetelése, a három hazai meccsen megjelent szurkolók számára pedig egészen
biztos, hogy örök élmény maradt az, amit ott átéltek. A Yankees
hatalmas szívvel és lélekkel küzdötte végig magát a teljes rájátszáson és
többen itt szembesültek azzal, hogy az itt élőknek mennyit jelent a baseball,
főleg ebben a helyzetben. Néhány idézet a játékosoktól és a stábtól, ami
megmutatja, hogy ők hogyan élték meg ezt az egészet.
„Ez a három
benne van a valaha volt legizgalmasabb meccseim között, amin valaha részt
vettem.” – Derek Jeter „Sokáig
nem gondoltuk, hogy a játék, amit játszunk, ekkora dolog lenne” – Tino Martinez „A
baseballt fiatalon játéknak fogod fel, később pedig, ha profi leszel, kitölti
az életedet. De ez, hogy ennyire hatással legyen a szükséghelyzetben lévő emberekre
és azokra, akik ezen a hihetetlen dolgon mentek keresztül, számomra ez egy
újabb emlékeztető volt arra, hogy a New York Yankees mennyire fontos New York
városának.” – Paul O’Neill „Ekkor
realizáltam, hogy mennyire fontos tud lenni a Yankees, vagy bármely másik
sportcsapat. […] rengeteget segített a gyógyulásban, segített abban, hogy újra
összehozza a nemzetet.” – Brian Cashman U.i.: Egy külön történet ezen belül, hogy a
Yankees egyik nagy közönségkedvence, Paul O’Neill bejelentette, hogy a szezon
végén visszavonul, így a nézők is tisztában voltak vele a World Series ötödik
meccsén, hogy ekkor látják utoljára játékosként a Yankee Stadiumban a #21-esben
játszó jobb külső védőt. A kilencedik inning tetején ezért hosszú perceken
keresztül zúgott a nézőtérről az ütemes „Paul O’Neill” kántálás, még felejthetetlenebbé
téve az egész döntőt.
2017 tavaszán, hosszú álmodozás és tervezés után idén sikerült megvalósítanom a legnagyobb álmomat: kijutni New Yorkba és megnézni a Yankeest élőben.
Ebben tettestársam volt - egy, épp a Yankees által megismert - jó barátom, egyben New York Yankees Hungary-s szerkesztőtársam, Bé.
Az utazást direkt úgy időzítettük, hogy a Yanks idei első hazai hosszú szériáját meg tudjuk nézni, megpróbálván kimaxolni a bennünk lévő rajongó igényeit. Ez pedig kilenc meccset jelentett az új Yankee Stadiumban, három szériát, sorrendben a Tampa Bay Rays, a St. Louis Cardinals és a Chicago White Sox ellen.
Az utazás és New York fantasztikus volt, a város azonnal magával ragadt és nem eresztett el; ennek az írásnak azonban nem az úti élményekről való beszámolás a célja. Sokkal inkább a (sportrajongói közhellyel élve) szentély és az imádott csapat megtekintése.
Az első pár napon kituristáskodtuk magunkat, bejártuk Long Island tetemes részét, voltunk az Irving Plazában L.O.X. koncerten és Manhattenből is láttunk egy szép, nagy szeletet. Aztán eljött végre a várva várt nap. Az első hazai meccs napja, április 10.
Már a metróra várván érezhető volt a pezsgés, egyre inkább gyülekeztek a Yankees sapkás/mezes/pólós arcok, számomra már ez is kicsit libabőrös élmény volt. Nem sokkal később már mindketten izgatottan számoltuk vissza a megállókat, amikor pedig a D-Train elhagyta Harlemet és átszáguldott a Bronxba, már egyáltalán nem bírtunk magunkkal. Következik: 161. utca, Yankee Stadium.
Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem mikor leszálltunk a metróról, majd követtük a tömeget végig az aluljárón. Aztán a lépcsőn fel és ahogy felértünk, a felüljáró tartórészei és oszlopai mögött már ott volt! Felsejlett még csak, de Ő volt az, vitathatatlanul. A szívem kalapált, a tenyerem izzadt, mintha kamaszként az első randira érkeztem volna meg és épp csak megláttam volna a régóta imádott hölgyem. És abban a pillanatban, ahogy kiértünk a felüljáró alól, teljes pompájában megláttuk Őt. A Yankee Stadiumot. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amit sosem fogok elfelejteni az életemben (ilyenből a két hét alatt volt még sok). Annyi év után végre ott voltam, megérkeztem, hazaértem.
Amire nem lehetett felkészülni, az a hatalmas tömeg. Rengeteg ember hömpölygött a stadion körül, várva a bejutásra. Na, persze nem az volt a kellemetlen, hogy mi nem tudtunk felkészülni rá, hanem, hogy a stadion beléptető-szolgálata sem. Körülbelül 50 percbe telt, mire sikerült bejutnunk, ráadásul a dombon ekkorra Michael Pineda már az utolsó gyakorló dobásait végezte.
A monumentális előteret így nem is volt időnk megnézni - később persze sort kerítettünk rá -, azt sem tudtuk, hogy merre induljunk. Előzetesen persze tudtuk, hová szól a jegyünk, de ott bent nagyon hamar elvesztettük a fonalat. Amikor kinyílt egy liftajtó, berongyoltunk rajta, a liftes pedig kérdezte, hogy a 300-as szintre megyünk-e, rávágtuk, hogy persze. Ez a lifttel elérhető legmagasabb rész, innen még gyalog, lépcsőn fel lehet jutni a 400-asra, avagy Grandstand-re. A jegyeink pedig a földszinti részre szóltak a home plate mögé.
Ahogy kinyílt a liftajtó, előttünk volt keresztben egy sétáló rész, de már láttuk az ez előtt lévő szektor hátsó sorának széktámláit, szemben pedig az ottani lelátókat. Ahogy közelebb mentünk, egyre inkább ráláttunk a nézőtérre, mikor pedig a székekhez értünk ott volt előttünk a mélyben a pálya. Rajta a Yanks védőivel, épp egy flyball repült bal oldalra, hogy aztán Brett Gardner kesztyűjében találjon megnyugvásra. Mi pedig nem tudtunk mást, csak vigyorogni. Úgy tíz másodpercig - egy örökkévalóságnak tűnt - csak álltunk ott és magunkba szívtuk a hely atmoszféráját, mosolyogva fogadtuk be az ingereket amik bombáztak minket mindenhonnan és próbáltuk felfogni, hogy tényleg itt vagyunk.
Aztán észbe kaptunk, hogy mi egészen máshol ülünk, így gyorsan visszaindultunk a liftek felé. Gyors mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy nem várunk, hanem lépcsőn megyünk lefelé, ott pedig rohantunk, mint a gyerekek karácsony reggelén az ajándékokért. Leérve nagyon hamar megtaláltuk a helyünket és onnantól kezdve csak ámulva ültünk és néztük, ahogy Michael Pineda majdnem hét inningen keresztül tökéletes meccset dob (kapd be, Longoria!), a Yankees megszerzi a vezetést, Chris Carter triplát üt, stb.
Annyira le voltunk döbbenve, hogy a meccs teljes időtartamáig - bő két és fél órát - fel sem keltünk a helyünkről. Se kaja, se mosdó, se amikor a mellettem ülő srác kiöntötte a sörét... csak ültünk Bével és élveztük a látványt és mindent, ami ezzel járt. Az első tíz percben mondjuk nekem a látvány eléggé összefolyt, mert férfiasan bevallom, hogy miután leültünk és elkezdett leülepedni ez az egész élmény megkönnyeztem a dolgot.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Másnap pihenőnapja volt a csapatnak, de utána nyolc nap alatt nyolc meccset játszott a Yankees és büszkén mondhatom, hogy mindegyiken ott voltam. Ráadásul a csapat megtisztelt minket azzal, hogy a kilencmeccses homestand-ből nyolcat megnyert, ami még hihetetlenebbé tette az egyébként is fantasztikus élményt. Bé épp az egyetlen vereségünkről maradt le, mert inkább a Wall Street-en bikatököt simogatott. :D
Az ott töltött időben jól körbejártuk a stadiont és a környékét, minden mérkőzést más helyről tekintettünk meg, kiordítottuk a csapatért a lelkünket, láttuk Aaron Judge monster home run-jainak egyikét, együtt örültünk a többi 35-40.000 emberrel, fényképezkedtünk a Bleacher Creatures (a legelhivatottabb Yankees drukkerek, lesz róluk is hamarosan egy cikk itt a Házban - DS!) egyik alapítójával, beszélgettünk, pacsiztunk és ökörködtünk a többi Yanks drukkerrel, rengeteg képet lőttünk és örök életre szóló élményekkel gazdagodtunk.
Aztán a túránk végén még sikerült tetézni mindezt. A homestand utolsó mérkőzése előtt ugyanis csináltunk egy Yankee Stadium Tour-t, azaz végignéztük a Yankees Múzeumot, bementünk a Monument Parkba és beülhettünk a Yankees kispadjára is.
A múzeumra nem találok szavakat, a vitrinekbe zárt történelem az összes Jenki korszakból, az aláírt baseball labdák, a mezek, az ütők, a bajnoki trófeák, a bajnoki gyűrűk, Thurman Munson öltözője... eléggé emelkedett hangulatba kerül az ember fia ezek között.
Az egész valami egészen brutális élmény volt, a múzeum és a Monument Park is leírhatatlan volt, utóbbi ráadásul egy bro-momentet is tartogatott számunkra. A túravezető srác, mikor a visszavonultatott számokról beszélt, kérdezte, hogy tudjuk-e, kié lesz a következő? Mi pedig Bével teljesen egyszerre nyomtunk egy Jeter-chant-et (DE-REK JEE-TER, taps, taps, 3*taps). A túra többi résztvevője csak pislogott mint pocok a lisztben, a túravezető arc sem tudta hirtelen lereagálni, mi meg borultunk a röhögéstől, mert tényleg nem beszéltünk meg semmit előre.
Végül onnan kimentünk egy kapun a pályára, vagyis igen... ott álltam a Jenki Stadion gyepén! Az első dolgom az volt miután föleszméltem, hogy beljebb futottam és egy marék salakot összeszedtem a home plate mögül - felettébb kényelmes volt utána három órán át ülni a meccsen egy marék salakkal a farzsebemben, de megérte -, majd bementünk a Yanks kispadjára. Ugyanott állni, ülni, téblábolni, ahol az ember kedvenc csapatának játékosai teszik azt minden nap... most sem tudom letörölni a vigyort a fejemről. A túra és utána a meccs - sima 9-1-es győzelem a ChiSox ellen - méltó zárása volt a kint töltött két hetünknek.
Most kéne valami zárógondolatot írnom, de nem tudok mit, maximum annyit, hogy ezt tényleg minden sportdrukkernek éreznie kell egyszer, tehát ha van lehetőségetek a szeretett csapatot megnézni legalább egyszer élőben, akkor ne habozzatok, hanem csapjatok le rá és élvezzétek ki minden percét!
U.i.: Külön köszönet Bének, hogy társam volt ebben az egyedülálló élményben, peace Bro!
