Jenkik Háza ... Egy blog a New York Yankees baseballcsapatának a mindennapjairól, történelméről, játékosairól. Illetve az ezek összességének rám tett hatásáról. - DS!
Itteni idő szerint ma hajnalban jött a hír, hogy a Yankees rádiós kommentátora, John Sterling azonnali hatállyal nyugdíjba vonul.
Sterling 1989 óta, 36. éve szolgáltatta a rajongók számára a mérkőzések rádiós közvetítéseit tavasztól őszig minden évben, ahogy érkezett a baseball szezon, érkezett ő is.
Én személy szerint ritkán hallgattam rádión a Yanks-t, de Sterling közvetítési stílusa, hangja és egyedien személyre szabott home run call-jai, győzelem esetén meccs végi hangos örömködése mély nyomott hagyott bennem. A meccsek összefoglalóiban is minden alkalommal be volt vágva az ő hangja a videók alá, hisz mindig hozzátett az élményhez.
Sterling összesen 5420 alapszakasz mérkőzést és 211 rájátszás meccset közvetített kedvenc csapatomnál, amik egészen elképesztő számok. Volt egy nagyon hosszú szériája is: 1989 szeptemberétől 2019 júliusáig zsinórban 5060 mérkőzést hallhatott a nagyérdemű az ő tolmácsolásában.
Régi kolléganőjével, Suzyn Waldmannel
Azonnal felismerhető orgánuma, közvetlen, viccelődő stílusa, a közvetítésekbe belevitt színes egyénisége és szeretete a baseball és a csapat iránt mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy aki rádión hallgatja a Yankees éppen aktuális meccsét, az ne unatkozzon.
John Sterling törzsgyökeres New York-i, gyerekkora óta Yankees drukker, 2016-ban beválasztották a New York állam rádiós közvetítői hírességek csatnokába is. A Yankeeography videós sorozat házigazdájaként pedig 12-szeres Emmy-díj győztes.
Az utolsó általa közvetített mérkőzés az április 7-ei Toronto elleni 8-3-as győzelem volt, itt hangzott el utoljára a legendás "Ballgame over! Yankees win! Theeeee Yankees win!" frázis.
Az biztos, hogy John Sterling hangja nélkül nem lesz már ugyanolyan az idei nyár sem, mint az eddigiek, kívánok én is neki innen a távolból jó egészséget és boldog nyugdíjas éveket.
A New York Yankees az április 20-ai, Tampa Bay Rays elleni meccse előtt megünnepli John Sterling karrierjét egy mérkőzés előtti ceremónia formájában és ha minden igaz, a meccs során a WFAN rádiós közvetítőállásában is tiszteletét teszi még egyszer utoljára a legendás hang.
A Nagy Pillanatok előző részében már elértem a 2000-es szezont, most pedig ugyanezen év World Series-éből következik egy híres-hírhedt jelenet.
A Yankees az 1910-es évek második fele óta mindig is rivalizált a többi New Yorki csapattal, legyen az a Giants, a Dodgers, vagy később a Mets. Míg az első két együttessel csak a nagydöntők során futottunk össze, a Mets ellen az interleague meccsek meghonosításával más lett a helyzet és évről évre megmérkőznek egymással a felek.
A csúcspont azonban mégis a 2000-es évben érkezett el, amikor is mindkét csapat bejutott a World Series-be, ahol eldönthették, hogy ki New York királya.
Az első mérkőzés maratoni megméretettés volt, de a 12. inningben sikerült megnyernünk José Vizcaino RBI találatával, így jutottunk el a jelenlegi cikk lényegi részéhez.
2000. október 22. Subway Series 2. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees - New York Mets
A második mérkőzésen az a Roger Clemens kezdett a Yanks részéről, aki az American League Championship Series során a rájátszások történetének egyik legdominánsabb dobóteljesítményét nyújtotta (8 IP, 1 H, 2 BB, 15 K) a Mariners ellen.
Azonban a Mets - és különösen Mike Piazza - nem emiatt, hanem még az idei alapszakaszban történtek miatt voltak berágva Clemensre.
Történt ugyanis, hogy a szezon
ligák közti meccsei során Clemens fejbe dobta Piazzát, aminek következtében az
ütő agyrázkódást szenvedett és egy kis időt kénytelen volt kihagyni. Kis
történelmi lábjegyzet, hogy az eset egy olyan double-header második meccsén
történt, amikor az első mérkőzést Queens-ben játszották a csapatok, majd
átmetróztak a Bronxba az esti meccsre. 1903 óta először fordult elő ilyen
duplameccs, ahol a csapatok a két összecsapására két külön stadionban került
volna sor. A Yankees egyébként mindkét meccset megnyerte, egyaránt 4-2-re.
Mike Piazza ebben a szezonban eddig
a pontig .348-as ütőátlagot tudhatott magáénak, vágott 24 hazafutást és
behozott 72 pontot. Ráadásul az előző találkozásaik során Clemens-et is uralta:
12 ütéshez állásból 7 találatot ért el ellene, amiből 3 hazafutás volt. A
mérkőzés előtt állítólag Clemens az öltözőben azzal hencegett a
csapattársaknak, hogy majd jól ledobja Piazzát.
És így is tett. Ráadásul fejbe.
Ez természetesen azonnal rossz vért szült az eddig sem rózsás városi
rivalizáláson belül, a Mets játékosok nem voltak hajlandóak egy gépen utazni a
Yankees játékosokkal az All-Star meccsre, valamint Piazza nem fogadta el
Clemens bocsánatkérését sem az eset után. Ráadásul Queens-ben mindenki meg volt
győződve róla, hogy szándékos volt a fejlövés.
Kettőjük következő összecsapására
már a World Series-ben került sor, a Yankees az egész Nyugati partot végig verve
(ALDS: NYY 3-2 OAK, ALCS: NYY 4-2 SEA), a Mets pedig viszonylag simán (NLDS:
NYM 3-1 SF, NLCS: NYM 4-1 STL) jutott be.
Bár Roger Clemens kellően
kipihent volt, hogy kezdjen a nyitómeccsen, Joe Torre főedző előrelátó volt és
inkább a második mérkőzésre írta őt be. Tette mindezt azon megfontolásból, hogy
ha Clemens az első meccsen dob, akkor a következő jelenése a dombon az ötödik
mérkőzésen következett volna, ami a Shea Stadiumban került megrendezésre. Ez
egyet jelentett volna azzal, hogy Clemens-nek ütnie is kellett volna az ötödik
meccsen, lévén ekkor még nem volt a National League-ben kijelölt ütő szabály,
és a nagydöntők meccsein mindig a hazai csapat által képviselt liga szabályai
voltak érvényben. Értsd: ha az AL csapat játszott otthon, akkor volt DH, ha az
NL csapat stadionjában volt a meccs, akkor a dobóknak is ütni kellett.
Abba pedig jobb nem is
belegondolni, hogy milyen szinten vadászták volna le Clemens-et a Mets dobók az
ötödik mérkőzésen. Torre edző tehát a második összecsapásra írta be kezdőnek a
Rakétát, arra azonban, ami Piazza első at-bat-jénél történt, senki sem
számított.
Az egész villámgyorsan történt.
Egy dobó- és egy ütőhiba, aztán egy inside fastball, egy lengetés, az ütő
törésének a hangja, egy repülő ütődarab a dobódomb felé.
Aztán, mielőtt bárki is észbe
kaphatott volna, Clemens felkapta a felé tartó hegyes fadarabot és megküldte az
egyes bázis irányába kocogó Piazza felé – szerencsére elvétve őt, bár nem is
így tűnt, hogy megpróbálta volna eltalálni, inkább csak idegből elé dobta.
A feszültség a tetőfokára hágott és
ez a mozzanat azonnal a 2000-es Subway Series leghírhedtebb jelenetévé vált. A
kispadokról mindenki berohant, de verekedéssé nem fajult a dolog.
Piazza sem támadta meg Clemens-t
(erről később még lesz szó), csak elindult felé, a dobó pedig szinte tudomást
sem vett róla, mintha mi sem történt volna. Azonnal kérte a következő labdát a
bírótól. A legviccesebb pedig az volt, hogy a szájáról le lehetett olvasni,
hogy azt ecseteli a felé tartó Piazzának, hogy azt hitte, hogy a labda volt az.
„I thought it was the ball!”. Mintha a labdát az ütőjátékos felé kellene dobni
hasonló esetben és nem egyes bázisra.
Clemens egyébként később sem
adott rendes magyarázatot arra, hogy miért csinálta ezt, a liga vezetése pedig
egy ötvenezer dolláros büntetéssel zárta le a dolgot.
A poén egyébként az az egészben,
hogy Clemens ezzel a cselekedetével totálisan kizökkentette a Mets-et, akik
semmit sem tudtak ellene csinálni egész meccsen. Nyolc teljes inning-et hozott
le kezdőként, mindössze 2 találatot engedve, 9 strike outtal.
A Yankees 6-0-s előnyre tett
szert, de a záró játékrészben mégis izgalmassá tették a cseredobóink: 5 pontot
adtak fel, így csak egypontos győzelem lett a vége.
Mike Piazza egyébként az eset
után sima ground outtal kiesett, majd a következő két ütésből állásából sem
tudott bázisra kerülni Clemens ellen.
A 2013-as önéletrajzában (Long
Shot) Piazza magyarázatot adott arra, hogy miért nem rohanta le a dobódombot az
incidens során, főleg, hogy az előzmények fényében teljesen érthető reakció
lett volna ez tőle: „Voltak komplikációk, például az, hogy Clemens egy
nagydarab fickó és elég jó esélyét láttam annak, hogy szétrúgja a seggem ha
nekimegyek. Ráadásul a Yankee Stadium közönsége és az egész világ előtt.
Szerintem jogos volt az aggodalom.”
És, hogy mi lett a széttört ütő
sorsa? 2014 februárjában egy aukció során 47.800 dollárért kelt el. Elég szép
ár a World Series-ek történetének egyik legfurább és legérthetetlenebb
mozzanatának a központi darabjáért.
A Nagy Pillanatok következő részében
ugyanennek a World Seriesnek a záró mozzanatai kerülnek bemutatásra.
Az ikonikus logó már csaknem 80 éves, és ennyi idő alatt
természetesen átesett kisebb-nagyobb változtatásokon. Ezek, valamint a
szimbólum eredete talán nem annyira közismert, főleg nem kis hazánkban, ezen
hivatott eme cikk változtatni.
1945-től a Yankees több társtulajdonos birtokába került,
közülük az egyik, név szerint Larry MacPhail adott megbízást egy új logóra.
MacPhail személye nagy újítóként maradt fenn, többek között neki volt
köszönhető 1946-ban a reflektorok felszereltetése a stadionba, így már éjszaka
is tudtak meccseket játszani a Bronxban. Az ő nevéhez köthető továbbá egy
600.000 dolláros beruházás is, ami az első Stadium Club megjelenését is magába
foglalta – ennek a szezonbérlettel rendelkező szurkolók lehettek a tagjai –, de
a páholyüléseket is ekkor vezették be.
A társtulajdonos egy sportberkekben is ismert művészt, Henry
Alonzo „Lon” Kellert bízta meg egy új Yankees embléma megalkotásával. Keller
már a ’30-as évek elejétől dolgozott egyetemi amerikai focis programfüzetek
borítójának a dizájnján, valamint 1939-től kezdve a Major League Baseball World
Series programfüzetekén is.
A Csapat részéről marketing szempontból logikus lépés volt
egy új, hivatalos logó, amivel ki lehetett minden létező felületet dekorálni,
ugyanis az amerikai nemzetgazdaság a második világháborús veteránok tömeges
hazatérése miatt nagy beindulás előtt állt 1946-ban. Amelyik vállalatnak volt
esze, az sokkal több pénzt, időt és energiát fektetett a marketingbe a
gazdasági fellendülésre számítva. Larry MacPhail munkásságát a Yankeesnél pont
ezek miatt a dolgok miatt tekintették etalonnak ligaszerte.
Az első logóterv még ebben az évben napvilágot látott, ekkor
jelent meg az amerikai zászló színeiben pompázó cilinder, ami a patriotizmust
jelképezte, többek között a hadsereg toborzóplakátjain látható Sam bácsi (Uncle
Sam) karaktere is ilyet visel. A kalap alatt a „Yankees” felirat volt látható
piros színnel, a „k” betű pedig belelógott a kalap karimájába. A felirat
betűtípusát szintén a dizájnért felelős Keller alkotta meg.
Akárhogyan is, ez a verzió kevés ideig volt érvényben: az
1946-os tavaszi edzőtáborba utazó játékoskeret kihirdetésénél használták csak
még januárban.
A következő verzió már a ma is ismerthez nagyon hasonló: megjelent a kör alakú keret, valamint a betűk dőlése is megváltozott. Ezt
használták a ’46-os Yanks versenynaptárján, valamint abban a szezonban az összes
hazai jegyre is ezt nyomtatták. Néhány alapvető különbség még látszott a
mostanihoz képest, például a logó alakja egy sima kör, nem pedig egy baseball
labda (nem láthatóak a varratok), valamint a betűtípus is más kicsit. Továbbá a
baseballütő furán túllóg a cilinder tetején, de nem lóg ki a körből alul mint a
mostani.
Innen pedig egyenes ágon fejlődött tovább a kinézete a
jelenleg is használtig. Az év folyamán több apróságon is finomítottak, az
1946-os szezon során pedig már egy hivatalos programfüzeten meg is jelent a szinte
végleges verzió, amely a jelenlegi formáját végül 1968-ra nyerte el.
Érdekes adalék, hogy 1945 decemberében egy másik Yankees
társtulajdonos, Dan Topping bejelentette, hogy a szintén tulajdonában lévő
Brooklyn-i amerikai foci csapata ligát vált és ezentúl az All-American Football
Conference-ben fogják megmérettetni magukat, valamint New Yorkon belül is
otthont váltanak, átköltöznek a Bronxba és a Yankee Stadiumot fogják hazai
pályaként használni New York Yankees néven.
Ennek a csapatnak is Keller tervezte meg a logóját és mit ad
isten, eléggé hasonlóra sikerült a két projekt.
A Yankees amerikaifoci csapat 1946 szeptemberében debütált
és kétszer is AAFC bajnoki ezüstérmes lett, a ’46-os és a ’47-es szezon során
is a Cleveland Browns verte őket a döntőben. 1949-ben aztán az AAFC beolvadt az
NFL-be, a Yankeesre pedig nem tartott igényt a liga, így ők meg is szűntek.
Összességében a Yankees már majdnem 80 éve használja a jól
bevált „új” emblémáját, amibe sok információ és szimbólum van belesűrítve: a
csapat neve, a baseball labda, az amerikai nemzetet jelképező sávok és
csillagok, az úriemberséget jelképező cilinder.
Az utóbbi másfél évtizedben egy-két érdekes helyzet is
felütötte a fejét a logóval kapcsolatban. 2009-ben az egykori Yankees
alkalmazásában álló művész, Sam Friedman családja azt állította, hogy ő volt a logó
eredeti kiötlője. Szerintük Friedman ötlete adta eredetileg a dizájnt, aminek a
vázlatát a New Yorki „21” nevű klubban 1946-ban egy szalvétára rajzolta fel Dan
Topping-nak. 2011-ben egy Tanit Buday nevű nő plágium vádjával indított
eljárást, mert szerinte az előző Yankees tulaj, Jacob Ruppert adott megbízást
még 1936-ban az ő nagybátyjának, Kenneth Timurnak az új logóra. Végül mindkét
eljárást megszüntette a bíróság, nagy valószínűséggel a kapzsiság állt a dolgok
hátterében.
Mindenesetre a hivatalos verzió szerint Larry MacPhail társtulajdonos
(mint megbízó) és Lon Keller (mint alkotóművész) közös munkájának köszönhetően
született meg a mára egyik legismertebbnek számító sportembléma, ami most már
bátran kijelenthetően kiállta az idő próbáját. A mai napig előszeretettel
használják az NY logó mellett a Csapat hivatalos emléktárgyaihoz és rajongói
ruházataihoz, valamint a közvetítéseknél, reklámoknál is rendre megjelenik.
Azóta a Yankees franchise, a szurkolók és New York városa is
növekedett és fejlődött, ezt pedig mind az NY, mind az „ütő a cilinderben” logó
szépen szimbolizálja, ezzel egyidőben pedig a tradíciókhoz való kötődést is
képviselik. Akármilyen ruhadarabon jelennek is meg, azonnal beugrik róluk
kedvenc csapatunk, amelyet ez a két logó segített világszerte megismert márkává
emelni, és amire a sportban és marketingben is a kiválóság nemzetközi
szimbólumaként gondolhatunk mi rajongók széles e világon.
Kicsit elhanyagoltam a tavalyi playoff óta a podcastek posztolását a Házban, de szerencsére Bé blogján minden rész megtalálható amit azóta vettünk fel. Ezeknek a linkjeit alulra beillesztem.
Most azonban ismét jelentkeztem egy beharangozó adással, ami az idei szezonra vonatkozik, minimális esélylatolgatással, a keretünk áttekintésével, az offseason igazolásaival és a Yankees első havi versenynaptárára való reflektálással.
A 2000-es szezon meglehetősen érdekesen alakult a Yankees számára. A '98-as világverő csapat bajnoki sikerét ha nem is akkora dominanciával, de meg tudta ismételni a '99-es Yanks, így az elvárások az egekben voltak ebben a szezonban is (mondjuk mikor nem?).
Jó kezdés után júniusban nagyon visszaesett a teljesítmény, majd a nyár hátralévő felében ismét visszatornáztuk magunkat a csoport élére és sikerült akkora előnyt összeszedni, hogy még a botrányosan gyenge szezonzárás sem tudta megakadályozni az újabb AL East csoportelsőséget. Írd és mondd: a Yankees az utolsó 18 meccséből 15-öt elveszített, a szezont pedig egy 7-es vereségszériával zárta.
Az ALDS-ben aztán egy végletetekig kiélezett párharcban, öt meccsen sikerült megverni az Oakland A's-t, következhetett az alapszakaszban több győzelmet elérő, és az ALDS párharcában a Chicagót simán söprő Seattle Mariners.
Az első meccsen nem találtunk megoldást Freddy García dobásaira, utána viszont a Yankees zsinórban három sima győzelmet aratott. A negyedik mérkőzésen Roger Clemens az MLB rájátszások történetének egyik legdominánsabb teljesítményét tette le az asztalra: végigdobta a meccset kapott pont nélkül, egy találatot és két sétát engedve, és kiosztva 15 strike outot. Mestermű.
A Mariners ezután hozott egy meccset otthon, így 3-2-es vezetéssel jöhettünk vissza a Bronxba.
2000. október 17. ALCS 6. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees vs. Seattle Mariners
Ellenfelünk a negyedik inningre már 4-0-ra vezetett, de a játékrész alján ebből sikerült három pontot ledolgozni. A hetedik inningben két Yankees futóval bázison dobót cserélt a Mariners, Arthur Rhodes érkezett a dombra, vele szemben pedig a Cleveland Indiansből június 29-én megszerzett, nagy ütéseiről híres David Justice.
Justice ebben a szezonban 41 hazafutást szerzett, ami karrerje legjobbja volt, és a rájátszásban is volt már 1-1 home runja mindkét párharcban.
Rhodes sem talált ellenszert: Justice előbb 3-1-re tornázta a count-ot, majd egy gigantikus hazafutást vágott a jobb oldali emeleti tribünre. Ez a home run, Michael Kay rádiós kommentálásával az örök kedvenceim egyike.
A mérkőzés itt még persze nem ért véget, az inning során még három pontot berámoltunk, amivel el is dőlt nagyjából a győztes kiléte. Igaz, a Seattle a következőben szintén három egységet termelt, de a záró játékrészben nem volt megoldásuk Mariano Riverára.
A régi olvasóim még emlékezhetnek rá, hogy 2015-ben már írtam erről a momentumról, de akkor még nem volt Nagy Pillanatok sorozat a Házban. Többek közt ez volt az egyik videó, ami ihletet adott arra, hogy belekezdjek egy ilyen cikksorozatba.
A mérkőzést - és ezzel a párharcot - megnyerte a Yankees, köszönhetően nagyrészt ennek a Justice home runnak, aztán a World Seriesben a városi rivális Mets csapatát is lenyomtuk sima 4-1-es összesítéssel. David Justice pedig örökre beírta magát a Yankees nagy hazafutást ütőinek a történelmébe.
A New York Yankees csapatának két – számomra – egyenrangú logója van, elhatároztam, hogy mindkettő történetéről írok egy-egy cikket a Házba. Lássuk ezúttal az ismertebbét.
Ha van olyan csapatsport-logó,
amit a világon bárhol felismernek, akkor az a Yankees egymásba olvadó NY-ja. A
Bronxtól Brisbane-ig, Tokiótól Timbuktuig, de valószínűleg még az Antarktisz
közepén is bele lehet futni egy Yankees sapkába, a klasszikus jelet mindenhol
felismerik.
A két betű, mely a Várost
szimbolizálja már rég eggyé vált a Yankeeszel. Mert a Yankees egyenlő New
Yorkkal. A logó pedig a Csapattal. A sportvilágon kívül hatalmas jelentősége
lett a popkultúrában is, elsősorban a New Yorkot képviselő hip-hop előadók
által.
Nézzük meg az eredetét, hogyan is
született meg a később klasszikussá vált NY logó, valamint hogyan lett a
Yankees sajátja.
A logó keletkezéséhez a Yankees
franchise születéséig nem elég visszamennünk az időben, még több mint harminc
évvel korábbra kell állítanunk az időgép céldátumát.
1877. január 8-án egy New Yorki
rendőrjárőr, név szerint John McDowell épp a reggeli órákban rótta az utcákat,
amikor is egy folyamatban lévő rablásra lett figyelmes egy 7. sugárúti bárban.
Egyedül is felvette a harcot a három rablóval szemben, és próbálta feltartani
őket, de egyikük hátulról fejbe lőtte őt. A golyó a bal füle mögött találta el,
szerencsére nem okozva halálos sebesülést. McDowell járőr még így is képes volt
támadóját ott tartani az erősítés megérkezéséig, a másik két gyanúsított
kereket tudott oldani. A tettes a 19 éves James Farrell volt, aki később
beismerő vallomást tett a rablásra és a fegyverhasználatra vonatkozóan
egyaránt.
McDowell aztán felépült és
megkapta a NYPD Bátorság Érdemrend kitüntetését, amelyen először volt látható
az egymásba fonódott NY, valamint alatta egy ezüst jelvény, amelyen egy nő
babérkoszorút helyez egy rendőr fejére. A pajzs formájú jelvény hátoldalán egy
rövid szöveg volt olvasható, ahol név szerint is említették a hős rendőrt.
A kitüntetés megtervezője Louis
Tiffany nevű művész volt, a világhírű Tiffany & Co. ékszerüzletház
alapítójának a fia és a családi vállalkozás felvirágoztatója. New York város
Rendőr Múzeumában a mai napig látható az eredeti kitüntetés.
És a baseball vonatkozás? 1901-ben alakult meg Baltimore-ban az Orioles nevű csapat, de két évvel később áttették székhelyüket New Yorkba és Highlanders néven játszottak. Itt évről évre változott a logója a Csapatnak, egymás mellett lévő N és Y betűk képviselték New Yorkot, évről évre megújuló betűtípussal.
1909-ben a Highlanders egyik
tulajdonosa William „Big Bill” Devery – aki korábban rendőrfőnök volt New
Yorkban – szoros kötelékeket ápolt a rendőrséggel, a legenda szerint ő volt az,
akinek annyira tetszett a Bátorság Érdemrend kitüntetés dizájnja, hogy elérte,
hogy a Csapat is használhassa az ott látható szimbólumot.
Így került hát rá az egyben lévő
NY a Highlanders sapkáira és a mezek bal karjára.
1912 és 1915 között az NY
átkerült a mez elejének a bal oldalára, ugyanoda, ahol a hazai mezeken ma is
látható, bár ekkor még nagyobb méretben és kicsit más kinézettel.
Az 1912-es mezeket újra beizzította a Yankees 2012-ben egy széria erejéig a Boston ellen. Látható, hogy itt még nagyobb és kicsit másabb stílusú volt az NY a mellkasi részen.
Az 1916-os szezontól kezdve
valamiért a mezekről levették a logót és csak a hajszálcsíkok maradtak, de a
sapkákon továbbra is látható volt az N és az Y együttese, bár a sapkák
megvalósítása is változott – a jelenleg is ismert sötétkék sapka, fehér NY-nal
1922-ben vált véglegessé. Ami a mezeket illeti, így volt ez húsz éven át, egészen
1936-ig, tehát Babe Ruth úgy játszotta le Jenki karrierjét (1920-1936), hogy
sosem viselte a mellkasán az NY logót.
1923-ban a Yankees az újonnan átadott Yankee Stadiumban a szezonnyitó előtt. Babe Ruth bár a mezén sosem viselte az NY-t, a kegyetlenül menő csapatpulcsin igen.
Innentől pedig nem volt megállás,
a Yankees intézménye egybe forrt az összefonódó NY szimbólummal, a Csapat
sikeressége nyomán pedig az egész világ szépen lassan megismerte azt.
1947-ben aztán egy újabb logó is
megjelent a Yankeesnél, a szintén ikonikus „ütő a cilinderben”, erről a
következő részben lesz bővebben szó.
A Cleveland elleni hősies továbbjutást követően ismét megpróbáltam összeszedni szűk félórában azt, hogy mit érdemes tudni a következő, még keményebbnek ígérkező párharcunkról: a Houston Astros elleni American League Championship Series-ről.
Szóba került ellenfelünk idei szezonja, a Yankees és az Astros idei alapszakaszbéli összecsapásai, a Yanks játékoskeretében történt változások, a lényegesebb sérültek mindkét csapatban, valamint a várható kezdők összehasonlítása is. Ezen kívül ismét hozzuk az MLB.com oldalára kitett posztonkénti összehasonlítást is, és a két csapat eddigi rájátszásbéli összecsapásait is megnézzük - bár ebben a mi részünkről sajnos nem sok köszönet volt.