Nagy pillanatok - 8. rész – Roger Clemens törött ütődarabot dob Mike Piazza felé

A Nagy Pillanatok előző részében már elértem a 2000-es szezont, most pedig ugyanezen év World Series-éből következik egy híres-hírhedt jelenet.

A Yankees az 1910-es évek második fele óta mindig is rivalizált a többi New Yorki csapattal, legyen az a Giants, a Dodgers, vagy később a Mets. Míg az első két együttessel csak a nagydöntők során futottunk össze, a Mets ellen az interleague meccsek meghonosításával más lett a helyzet és évről évre megmérkőznek egymással a felek.

A csúcspont azonban mégis a 2000-es évben érkezett el, amikor is mindkét csapat bejutott a World Series-be, ahol eldönthették, hogy ki New York királya.

Az első mérkőzés maratoni megméretettés volt, de a 12. inningben sikerült megnyernünk José Vizcaino RBI találatával, így jutottunk el a jelenlegi cikk lényegi részéhez.

2000. október 22. Subway Series 2. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees - New York Mets

A második mérkőzésen az a Roger Clemens kezdett a Yanks részéről, aki az American League Championship Series során a rájátszások történetének egyik legdominánsabb dobóteljesítményét nyújtotta (8 IP, 1 H, 2 BB, 15 K) a Mariners ellen.

Azonban a Mets - és különösen Mike Piazza - nem emiatt, hanem még az idei alapszakaszban történtek miatt voltak berágva Clemensre.

Történt ugyanis, hogy a szezon ligák közti meccsei során Clemens fejbe dobta Piazzát, aminek következtében az ütő agyrázkódást szenvedett és egy kis időt kénytelen volt kihagyni. Kis történelmi lábjegyzet, hogy az eset egy olyan double-header második meccsén történt, amikor az első mérkőzést Queens-ben játszották a csapatok, majd átmetróztak a Bronxba az esti meccsre. 1903 óta először fordult elő ilyen duplameccs, ahol a csapatok a két összecsapására két külön stadionban került volna sor. A Yankees egyébként mindkét meccset megnyerte, egyaránt 4-2-re.

Mike Piazza ebben a szezonban eddig a pontig .348-as ütőátlagot tudhatott magáénak, vágott 24 hazafutást és behozott 72 pontot. Ráadásul az előző találkozásaik során Clemens-et is uralta: 12 ütéshez állásból 7 találatot ért el ellene, amiből 3 hazafutás volt. A mérkőzés előtt állítólag Clemens az öltözőben azzal hencegett a csapattársaknak, hogy majd jól ledobja Piazzát.

És így is tett. Ráadásul fejbe. Ez természetesen azonnal rossz vért szült az eddig sem rózsás városi rivalizáláson belül, a Mets játékosok nem voltak hajlandóak egy gépen utazni a Yankees játékosokkal az All-Star meccsre, valamint Piazza nem fogadta el Clemens bocsánatkérését sem az eset után. Ráadásul Queens-ben mindenki meg volt győződve róla, hogy szándékos volt a fejlövés.

Kettőjük következő összecsapására már a World Series-ben került sor, a Yankees az egész Nyugati partot végig verve (ALDS: NYY 3-2 OAK, ALCS: NYY 4-2 SEA), a Mets pedig viszonylag simán (NLDS: NYM 3-1 SF, NLCS: NYM 4-1 STL) jutott be.

Bár Roger Clemens kellően kipihent volt, hogy kezdjen a nyitómeccsen, Joe Torre főedző előrelátó volt és inkább a második mérkőzésre írta őt be. Tette mindezt azon megfontolásból, hogy ha Clemens az első meccsen dob, akkor a következő jelenése a dombon az ötödik mérkőzésen következett volna, ami a Shea Stadiumban került megrendezésre. Ez egyet jelentett volna azzal, hogy Clemens-nek ütnie is kellett volna az ötödik meccsen, lévén ekkor még nem volt a National League-ben kijelölt ütő szabály, és a nagydöntők meccsein mindig a hazai csapat által képviselt liga szabályai voltak érvényben. Értsd: ha az AL csapat játszott otthon, akkor volt DH, ha az NL csapat stadionjában volt a meccs, akkor a dobóknak is ütni kellett.

Abba pedig jobb nem is belegondolni, hogy milyen szinten vadászták volna le Clemens-et a Mets dobók az ötödik mérkőzésen. Torre edző tehát a második összecsapásra írta be kezdőnek a Rakétát, arra azonban, ami Piazza első at-bat-jénél történt, senki sem számított.

Az egész villámgyorsan történt. Egy dobó- és egy ütőhiba, aztán egy inside fastball, egy lengetés, az ütő törésének a hangja, egy repülő ütődarab a dobódomb felé.

Aztán, mielőtt bárki is észbe kaphatott volna, Clemens felkapta a felé tartó hegyes fadarabot és megküldte az egyes bázis irányába kocogó Piazza felé – szerencsére elvétve őt, bár nem is így tűnt, hogy megpróbálta volna eltalálni, inkább csak idegből elé dobta.

A feszültség a tetőfokára hágott és ez a mozzanat azonnal a 2000-es Subway Series leghírhedtebb jelenetévé vált. A kispadokról mindenki berohant, de verekedéssé nem fajult a dolog.

Piazza sem támadta meg Clemens-t (erről később még lesz szó), csak elindult felé, a dobó pedig szinte tudomást sem vett róla, mintha mi sem történt volna. Azonnal kérte a következő labdát a bírótól. A legviccesebb pedig az volt, hogy a szájáról le lehetett olvasni, hogy azt ecseteli a felé tartó Piazzának, hogy azt hitte, hogy a labda volt az. „I thought it was the ball!”. Mintha a labdát az ütőjátékos felé kellene dobni hasonló esetben és nem egyes bázisra.

Clemens egyébként később sem adott rendes magyarázatot arra, hogy miért csinálta ezt, a liga vezetése pedig egy ötvenezer dolláros büntetéssel zárta le a dolgot.

A poén egyébként az az egészben, hogy Clemens ezzel a cselekedetével totálisan kizökkentette a Mets-et, akik semmit sem tudtak ellene csinálni egész meccsen. Nyolc teljes inning-et hozott le kezdőként, mindössze 2 találatot engedve, 9 strike outtal.

A Yankees 6-0-s előnyre tett szert, de a záró játékrészben mégis izgalmassá tették a cseredobóink: 5 pontot adtak fel, így csak egypontos győzelem lett a vége.

Mike Piazza egyébként az eset után sima ground outtal kiesett, majd a következő két ütésből állásából sem tudott bázisra kerülni Clemens ellen.

A 2013-as önéletrajzában (Long Shot) Piazza magyarázatot adott arra, hogy miért nem rohanta le a dobódombot az incidens során, főleg, hogy az előzmények fényében teljesen érthető reakció lett volna ez tőle: „Voltak komplikációk, például az, hogy Clemens egy nagydarab fickó és elég jó esélyét láttam annak, hogy szétrúgja a seggem ha nekimegyek. Ráadásul a Yankee Stadium közönsége és az egész világ előtt. Szerintem jogos volt az aggodalom.”

 

És, hogy mi lett a széttört ütő sorsa? 2014 februárjában egy aukció során 47.800 dollárért kelt el. Elég szép ár a World Series-ek történetének egyik legfurább és legérthetetlenebb mozzanatának a központi darabjáért.

A Nagy Pillanatok következő részében ugyanennek a World Seriesnek a záró mozzanatai kerülnek bemutatásra.

Nagy pillanatok - 7. rész - David Justice hazafutása a 2000-es ALDS 6. meccsén

A 2000-es szezon meglehetősen érdekesen alakult a Yankees számára. A '98-as világverő csapat bajnoki sikerét ha nem is akkora dominanciával, de meg tudta ismételni a '99-es Yanks, így az elvárások az egekben voltak ebben a szezonban is (mondjuk mikor nem?).

Jó kezdés után júniusban nagyon visszaesett a teljesítmény, majd a nyár hátralévő felében ismét visszatornáztuk magunkat a csoport élére és sikerült akkora előnyt összeszedni, hogy még a botrányosan gyenge szezonzárás sem tudta megakadályozni az újabb AL East csoportelsőséget. Írd és mondd: a Yankees az utolsó 18 meccséből 15-öt elveszített, a szezont pedig egy 7-es vereségszériával zárta.

Az ALDS-ben aztán egy végletetekig kiélezett párharcban, öt meccsen sikerült megverni az Oakland A's-t, következhetett az alapszakaszban több győzelmet elérő, és az ALDS párharcában a Chicagót simán söprő Seattle Mariners.

Az első meccsen nem találtunk megoldást Freddy García dobásaira, utána viszont a Yankees zsinórban három sima győzelmet aratott. A negyedik mérkőzésen Roger Clemens az MLB rájátszások történetének egyik legdominánsabb teljesítményét tette le az asztalra: végigdobta a meccset kapott pont nélkül, egy találatot és két sétát engedve, és kiosztva 15 strike outot. Mestermű.

A Mariners ezután hozott egy meccset otthon, így 3-2-es vezetéssel jöhettünk vissza a Bronxba.

2000. október 17. ALCS 6. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. Seattle Mariners

Ellenfelünk a negyedik inningre már 4-0-ra vezetett, de a játékrész alján ebből sikerült három pontot ledolgozni. A hetedik inningben két Yankees futóval bázison dobót cserélt a Mariners, Arthur Rhodes érkezett a dombra, vele szemben pedig a Cleveland Indiansből június 29-én megszerzett, nagy ütéseiről híres David Justice. 

Justice ebben a szezonban 41 hazafutást szerzett, ami karrerje legjobbja volt, és a rájátszásban is volt már 1-1 home runja mindkét párharcban.

Rhodes sem talált ellenszert: Justice előbb 3-1-re tornázta a count-ot, majd egy gigantikus hazafutást vágott a jobb oldali emeleti tribünre. Ez a home run, Michael Kay rádiós kommentálásával az örök kedvenceim egyike.

A mérkőzés itt még persze nem ért véget, az inning során még három pontot berámoltunk, amivel el is dőlt nagyjából a győztes kiléte. Igaz, a Seattle a következőben szintén három egységet termelt, de a záró játékrészben nem volt megoldásuk Mariano Riverára.

A régi olvasóim még emlékezhetnek rá, hogy 2015-ben már írtam erről a momentumról, de akkor még nem volt Nagy Pillanatok sorozat a Házban. Többek közt ez volt az egyik videó, ami ihletet adott arra, hogy belekezdjek egy ilyen cikksorozatba.

A mérkőzést - és ezzel a párharcot - megnyerte a Yankees, köszönhetően nagyrészt ennek a Justice home runnak, aztán a World Seriesben a városi rivális Mets csapatát is lenyomtuk sima 4-1-es összesítéssel. David Justice pedig örökre beírta magát a Yankees nagy hazafutást ütőinek a történelmébe.

A 2015-ös cikk ugyanerről a hazafutásról itt található: Amikor Michael Kay metrózni küldött minket.

A Nagy Pillanatok következő részében pedig ugyanezen évben a World Seriesben történt eseményeket veszem górcső alá.

Nagy pillanatok - 6. rész - David Cone tökéletes meccse

Kereken négy évvel ezelőtt publikáltam itt a blogon David Wells perfekt meccsének a krónikáját a "Nagy Pillanatok" sorozatban, adja magát tehát, hogy ezúttal a Yankees történetének következő tökéletes dobóteljesítménye kerüljön ki az oldalra ezen a dátumon.

A két mérkőzés között nem telt el ennyi idő, mint a két cikk közt, a Yankees rajongók alig több, mint egy év alatt láthattak a Stadiumban két ilyen csodát is.

1999. július 18. Alapszakasz - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. Montréal Expos

Ha van olyan helyzet, amit kimeríti a sorszerűség fogalmát, akkor ez a meccs az volt. A home plate mögött a fűre festett 8-as szám már előrevetítette, hogy a történelemnek kiemelt szerep jut erre a napra, de azt a meccs előtt még senki sem gondolta, hogy mennyire is történelmi lesz az elkövetkezendő néhány óra.

Történt ugyanis, hogy a Yankees éppen ezen a napon tartotta a "Yogi Berra Napot". A csapat legendás elkapója még 1985-ben a Yankees főedzőjeként 16 meccsig húzta, mikor is George Steinbrenner tulajnak elege lett és kirúgta őt, tette mindezt olyan rá jellemző módon: nem személyesen közölte Yogival a rossz hírt, hanem egyik emberét küldte hozzá. Yogi ezen megsértődött és nem volt hajlandó többet betenni a lábát a Yankee Stadiumba, amíg a Boss bocsánatot nem kér tőle. Erre 1999 elején került végül sor és az addigi fagyos viszony végre elkezdett felengedni. Berra már ott volt a nyitónapon is a stadionban, a Yankees pedig kitűzte július 18-át Yogi napnak. És ha valamiben jó a Yanks, akkor az az ilyen események megszervezése, mondhatni meg tudják adni a módját - most sem volt ez másképp.

A mérkőzés előtti parádén minden Yogi körül forgott, olyannyira, hogy az aznapi kezdődobó David Cone sem tudott rendesen bemelegíteni, mert azt figyelte ahogy Yogit és a feleségét körbeviszik a stadionban egy kabrióban, valamint, hogy utána mi történik a ceremónián. 

"Emlékszem, hogy szinte végig Yogit néztem. Csak néztem őt és mosolyogtam. Carmenen és Yogin, valamint azon, ahogy a nézők reagáltak rá. Nagyon kellemes kis elterelés volt számomra. Nem is figyeltem oda másra, csak néztem, ahogy körbeviszik Yogit a kabrióban." - David Cone

A kezdődobást az a Don Larsen dobta be, aki a csapat történetének első tökéletes meccsét dobta, tette ezt ráadásul egy World Series meccsen, ami egyedülálló azóta is az egész ligában. És, hogy kinek dobta be a labdát a ceremoniális kezdődobás során? Természetesen az 1956-os döntőben elért perfect game-en elkapóként játszó társának - Yoginak.

"Don kijött, hogy bedobja a kezdődobást, én pedig megkérdeztem tőle, hogy 'megint odarohan-e és Yogi karjaiba ugrik majd?' mire annyit felelt, hogy 'Rosszul emlékszel, kölyök. Ő ugrott az én karjaimba.' Szóval ezt összekevertem. Azt hittem elég jól vágom a történelmet, de mint kiderült, mégsem." - David Cone

Természetesen Berra és Larsen is ott maradtak megnézni a mérkőzést, és, hogy fokozzuk a misztikumot íme egy fun fact: ezen a napon ünnepelte a Yanks főedzője, Joe Torre az ötvenkilencedik születésnapját. Az a Joe Torre, aki az 1956-ban, tizenhat évesen ellógott az iskolából, mert jegye volt a World Series aznapi meccsére - épp a Larsen-féle perfekt meccsre.

A mérkőzés elején kapásból tesztelve lett a Yankees védelme, a második Expos ütőjátékos, Terry Jones egy kemény line drive-ot ütött jobb-centerbe, ami sima duplának, vagy akár triplának tűnt az ütőről, de Paul O'Neill befutotta az ütést és egy szép vetődéssel elkapta a labdát még a levegőben.

A második játékrészben robbantott a Yankees ütősora, Ricky Ledee és Derek Jeter egyaránt kétpontos home runt ütött, a kettő közt pedig Joe Girardi is behozott egy pontot egy RBI duplával.

Cone köszönte a támogatást és a következő inning tetején három strike outtal küldte le a montreali ütőket. Külön érdekesség, hogy Cone addig a szezonban átlagban majdnem öt (egész pontosan 4,9) ütőjátékosnak engedett sétát kilenc inningre vetítve, ami az egész liga kezdődobóit tekintve a tizedik legrosszabb arány volt. Ezen a napon viszont az első három inninget lehozta harminckét dobásból.

Ezután egy rövid, bő félórás esőszünet következett, ami miatt Cone elég ideges volt, mondván az ő korában már nem jó ezzel viccelni, de Torre edző és Mel Stottlemyre dobóedző fejében állítólag egy pillanatra sem fordult meg a dobócsere gondolata.

David pedig meghálálta a bizalmat, a következő inninghez mindössze hét dobásra volt szüksége. Az ötödik játszmában pedig csak három könnyű flyout-ra voltak jók az ellenfél ütői. Ekkor már a Yankees is és a közönség is realizálta, hogy nem került még Expos játékos bázisra és érezhetően egyre fokozódott a feszültség a Stadiumban. Alig tizennégy hónappal David Wells tökéletes meccse után, valamint Don Larsennel és Yogi Berrával a nézőtéren egészen valószínűtlennek hatott a dolog.

Cone-on mindenesetre nem látszott, hogy izgatná a helyzet - a következő három kiejtést öt dobásból megoldotta, ezzel a mérkőzés kétharmadán túl volt.

A hetedik inning előtt nem volt kivel bemelegítenie - Joe Girardi, aki a catcher volt a meccsen még a hatodik alján ütőjátékosként szerepelt, a csere-catcher Jorge Posada pedig a cseredobóknak segédkezett a bullpenben -, amikor is a veterán Chili Davis felkapott egy catcher-kesztyűt és felajánlotta szolgálatait a dobónak. Mint kiderült, Davis a minor ligákban elkapót is játszott, így saját bevallása szerint nem okozott gondot Cone dobásainak az elkapása, ez a gesztus pedig egy kis ideig lenyugtatta a dobót.

A hetedik tetejére azonban már kalapáló szívvel és hátán csorgó izzadsággal állt ki a dobódombra Coney, ráadásul az első ütő, Wilton Guerrero egy kemény labdát ütött balra, amit aztán Scott Brosius rutinszerűen kapott el és dobott egyesre, pedig sokkal nehezebb játék volt ez, mint ahogy azt ő előadta. Két strike outtal később Cone a nézősereg üdvrivalgása közepette tért vissza a kispadra.

Persze messze volt még a vége. A nyolcadikban ismét egy keményen földre ütött labda szolgáltatta az izgalmakat, ezúttal Vidro ütőjéről és a jobb oldalra, a kettes védő Chuck Knoblauch felé. Knoblauch ugyanis az 1999-es szezonban több védelmi hibát is elkövetett rutin játékoknál, valamint az egyes bázisra dobott labdái is sokszor pontatlanok vagy gyengék voltak. Most azonban gyönyörűen lefülelte az ütést és egy lézert küldött egyesre Tino Martinez kesztyűjébe.

"Ekkorra már izgulsz a pályán is. Nem akarod elvéteni a labdát, vagy bármi ilyesmi. Ez nem olyan, mint egy no-hitter, ahol ha védelmi hibát vétesz, még mindig nincs érvényes ütés. Ez egy tökéletes meccs. A nyolcadik-kilencedik inningig csak élvezed a játékot. Aztán elkezded számolni a dobásokat, megbizonyosodsz minden percben arról, hogy jól helyezkedsz-e. Idegeskedni kezdesz, mert egyúttal drukkolsz is a dobódnak." - Paul O'Neill

David Cone egy nagy strike outtal lezárta a nyolcadik tetejét, aztán a kispadnál meg sem állva útba ejtette a mosdót, ahol a tükörbe nézve hangosan elbeszélgetett saját magával - állítása szerint karrierje során először és utoljára csinált ilyet.

Az inning alján a Yankees növelte az előnyét Bernie Williams RBI találatával, de Cone ekkorra már tiszta ideg volt és ki akart menni újra a dobni, kiejteni az utolsó három ütőjátékost az ellenféltől. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt számára.

Mikor végre újra a dobódombra állhatott, ebből az idegességből semmi sem látszott rajta. Az első ütőt három sliderrel K-ra tette. Érkezett a csereütőként beálló Ryan McGuire, aki 0-2-ről visszatornázta a count-ot 2-2-re, majd az ötödik dobást elküldte magasan balra. Az egész csapat lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Ricky Ledee bizonytalanul irányt vált miközben fut befelé, majd az utolsó pillanatban a labda konkrétan becsapódik a kesztyűjébe. Mint utólag kiderült, Ledee szem elől tévesztette a felé repülő labdát a napsütésben, de hát ezen a napon valószínűleg ha csukott szemmel csak kinyújtja a kezét, akkor is a kesztyűjébe esik a labda.

Cone-ban eddigre már olyan szintű adrenalin löket dolgozott, hogy egy későbbi nyilatkozata szerint kis túlzással még azt is érezte, ahogy nő a haja.

Következett Orlando Cabrera, aki egy ütő- és egy dobóhiba után felküldte a magasba Cone harmadik dobását. De hiába szállt magasan, messzire nem jutott. Hármas bázis előtt, érvénytelen területen Scott Brosius kesztyűjében halt el az utolsó lehetősége az Exposnak, beteljesült az, amit előzetesen valószínűleg senki sem hitt volna: DAVID CONE TÖKÉLETES MECCSET DOBOTT!

Az egész záró jelenetsor beleégett az emlékezetembe. Ahogy az ütés után Cone felmutat a labdára az égen; ahogy Brosius kinyújtott karokkal jelzi, hogy az övé a labda, senki ne menjen még a közelébe se; ahogy Cone el sem tudja hinni ezt az egészet és térdre rogyva fogja a fejét, miközben Girardi átöleli és magára húzza; ahogy az egész csapat odarohan és ünneplik őt; ahogy aztán vállra kapják és leviszik a pályáról; ahogy Don Larsen mindezt mosolyogva nyugtázza... Legendás.

És, hogy még egy kis adalék legyen a sorsszerűséghez és a történelmi vonalhoz: Cone mindössze nyolcvannyolc dobásból lehozta az egész meccset, Yogi mezszáma pedig nem más volt, mint a nyolcas, természetesen ezért is volt felfestve ez a szám a home plate mögé. Tehát összegzésként: a visszavonultatott nyolcas mezszámú Yankees legenda, Yogi Berra tiszteletére szentelt napon, a Yankees történetének első tökéletes meccsét éppen Yoginak dobó Don Larsen által elvégzett kezdődobással, és aztán mindkét legendával a nézőtéren, bő egy évvel az előző - szintén Yankees dobó, David Wells által dobott - tökéletes meccs után, a Larsen-Berra tökéletes mérkőzést még gyermekként élőben megnéző mostani edző, Joe Torre születésnapján David Cone nyolcvannyolc dobásból lehozott szintén egy tökéletes mérkőzést. Nincsenek szavak.

Zárásként következzen néhány érdekesség a mérkőzésről:

- Az egész meccsen egyetlen egy Expos ütőnél sem volt három dobóhibája Cone-nak;

- Ez volt az MLB történetének tizenhatodik tökéletes meccse, azóta volt még hét;

- Cone perfecto-ja azonban az egyetlen, ami Interleague meccsen, azaz AL és NL csapat alapszakaszbeli összecsapásán történt;

- A mérkőzés két órás és tizenhat perces volt, plusz a harminchárom perces esőszünet;

- A Yankeesből azóta sem dobott senki tökéletes meccset, bár Mike Mussina nagyon közel volt.

- Cone ott volt egykori csapattársa, David Wells előző szezonban dobott perfekt meccsén, Boomer viszont ekkor már a Toronto csapatát erősítette, így nem tudta viszonozni a gesztust. Wells és a Blue Jays aznap épp Bostonban vendégszerepelt és az aznap szabadnapos kezdődobó a Fenway Park vendégcsapatoknak fenntartott öltözőjében izgulta végig barátja perfect game-jének utolsó három inningjét. Wells azt mondta, hogy ha másnap nem ő kezdett volna, akkor azonnal bérelt volna egy magánrepülőt, hogy New Yorkba érjen a meccs végére és őt ismerve ezt nem csak kitalálta.

David Cone tökéletes meccsének mind a huszonhét kiejtése egymás után vágva

Ez volt a Nagy Pillanatok hatodik része itt a Jenkik Házán, jár a gratuláció David Cone-nak még így huszonkét év távlatából is. Örökre beírta magát a Yankees és az MLB történetébe ezzel a mérkőzéssel.

A képen a Yankees történetében tökéletes meccsein szereplő dobó-elkapó párosok láthatók, név szerint Joe Girardi és David Cone, Don Larsen és Yogi Berra, valamint David Wells és Jorge Posada.

Nagy pillanatok - 5. rész - Tino Martinez Grand Slam-je a '98-as döntőben

Az 1998-as World Series kezdetekor Tino Martinez a Yankees rajongói szemében már régen nem csak az a fickó volt, akinek helyettesítenie kell Don Mattingly-t. 1996-ban a bajnoki cím, majd Tino 1997-es AL MVP szavazáson szerzett második helye már gondoskodott erről. Egyetlen szálka volt már csak a csapat drukkerei szemében Martinezzel kapcsolatban, mégpedig a rájátszásbéli teljesítménye.

És ezt a tudtára is adták, kapta a "bronxi éljenzést" rendesen. Súlyosbította a helyzetet, hogy Tino 1998-as rájátszást ismét nagyon gyengén kezdte, az ALCS-ben például csak 2/19-et ütött, és tízből háromszor strike out lett a móka vége.

Ekkor a Yankeesben játszott rájátszásmeccsein elért átlagai a következőképpen festettek: .188/.292/.281. A súlyozott ütési átlaga (.281) fájt a legjobban ezek közül, lévén a csapatnál töltött három éve során az alapszakaszban vágott 97 hazafutást, a rájátszásra pedig mintha elfelejtett volna ütni.

Természetesen nem egyedi dolog, hogy nagyvágó ütők csődöt mondanak a rájátszásban, de New Yorkban minden halmozottan csapódott és csapódik le a játékosokon és edzőkön. Itt sem érdekelt senkit, hogy az 1998-as Yankees a baseball történetének egyik legjobb csapata volt, a World Series-be is elég simán jutott be, a kritikusok kikezdték Tinot, amiért az ütője csendben maradt. 

Pedig bátran kijelenthetjük, hogy Roger Maris óta a legjobb játékoscseréje volt a csapatnak Martinez megszerzése. 1995-ben Mattingly visszavonulását követően a Yanks Tino mellett Jeff Nelsont és Jim Mercirt szerezte meg Sterling Hitchcock-ért és Russ Davisért cserébe. És Tino teljesített is ... az alapszakaszban. Ez volt a történelmi háttere Martinez szempontjából az 1998-as World Series-nek.

Bár a San Diego Padres 98 meccset nyert az idény során, ez eltörpült a Yanks 114 győzelme mellett. A Yankees rendelkezett ebben az évben a legjobb ütőkkel, dobókkal és védelemmel, míg a Padres egy jó kis feel good sztori volt. Mindezek ellenére a Padres szétszedte az Astrost és a Bravest a rájátszásban és úgy nézett ki, hogy a jó szériájukat tovább is viszik a nagydöntő első meccsére is a Yankee Stadiumba.

1998. október 17. WORLD SERIES 1. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. San Diego Padres

A két kezdődobó David Wells (NYY) és Kevin Brown (SD) voltak. Előbbi jó ómen volt a Yankeesnek, lévén karrierje hajszálcsíkosban töltött időszakában a rájátszásmeccsek során 6-0-ás győzelem/vereség mutatóval állt. Azonban ezen a meccsen nagyon nem ment neki. Hiába kapott kétpontos előnyt a második inning alján, kapásból vissza is engedte egálra a vendégeket egy Greg Vaughn-nak feladott kétpontos homárral. Két játszmával később aztán Tony Gwynn is vágott egy gigantikus hazafutást róla, majd Vaughn ismét kiütötte a labdát a nézőtérre. 5-2-es hátrányban volt a Yanks, és Kevin Brown jó formában volt.

Egészen a hetedik játékrészig. Ekkor az első out után feladott egy találatot Jorge Posadának és sétával bázisra tette az első két pontunkért felelős Ricky Ledee-t. A Padres akkori edzőjének, Bruce Bochy-nak cselekednie kellett, ő pedig behozta Donne Wall-t, aki elég jó szezont futott abban az évben. Annak rendje és módja szerint Chuck Knoblauch azonnal ütött róla egy egyenlítő hazafutást, majd Derek Jeter egy szinglit, így újabb dobócsere következett: a veterán Mark Langston állhatott a dombra, ami miatt a mai napig tikkelni kezd a Padres drukkerek szeme.

Langston karrierje semmiképp sem volt rossznak mondható, de ekkorra már bőven túl volt a zenitjén, 1998-ban majdnem 6 volt az ERA-ja és a szezon végére pláne kifogyott a tankból a benzin számára. Mégis őt találta Paul O'Neill ellen - balkezes dobó balkezes ütő ellen - a legmegfelelőbb fegyvernek Bochy. És ez még be is jött! O'Neill kiesett, utána viszont Bernie Williams-t szándékosan bázisra tették sétával (két outnál!), Chili Davis sétája pedig megtelítette a bázisokat.

Érkezett Tino Martinez, a vendégek edzője pedig kitartott Langston mellett, lévén ez is balos-balos párharc lesz. A probléma ezzel a gondolatmenettel az volt, hogy a dobó az egész szezonban szenvedett a balkezes ütők ellen! Tulajdonképpen már az is szerencsés volt, hogy O'Neill-t ki tudta ejteni, nemhogy egy inningben két jó balos ütőt is visszaküldjön a kispadra.

És nem is jött össze neki. Tino eljutott full count-ig, a következő dobást pedig... de beszéljenek a szavak helyett a képek:

Ez el is döntötte az első mérkőzés kimenetelét, bár a végén a Padres még hozott egy pontot, de sima 9-6-ra így is behúztuk a nyitómeccset, később pedig ki is söpörtük a San Diegót a World Seriesből, feltéve a koronát a kiváló 1998-as szezonunkra.

Annak ellenére, hogy csak 7 szezont játszott a Bronxban, Tino Martinez egy nagyszerű kor ikonikus alakja lett, az akkori, sikert sikerre halmozó Yankees egyik sarokköve. Karrierje legjobb éveit játszotta a Csapatban, központi alakja volt a bajnoki éveknek, kiválóan kezelte a New York-i médiát és drukkereket, pedig egy igazi Jenki legenda posztját kellett átvennie amikor érkezett. Ez a grand slam a '98-as döntő első meccsén elhallgattatta a kritikusait, itt a Házban pedig ez lett a Nagy Pillanatok ötödik része. Éljen soká Tino!

Nagy pillanatok - 4. rész David Wells perfekt meccse

"Félrészegen, bevérzett szemekkel, szörnyű szájszaggal és koponyaszaggató másnapossággal."

Önéletrajzi könyvében saját szavaival szemléltetve ilyen állapotban állt a dobódombon David Wells a '98-as szezonban május közepén. Nem éppen ideális kondíció egy baseballmeccs végigdobásához, gondolhatnánk. Nos, Wells másképp gondolta. A többi pedig, mint mondani szokták: történelem.

David 'Boomer' Wells 12. szezonja volt ez, megjárta már a Torontót, a Detroitot, a Cincinnatit és a Baltimore-t, mielőtt a Bronxba érkezett 1997-ben. Az 1998-as szezon kedves emlék minden Yankees drukker számára, nem csak rekordmennyiségű 114 győzelmet szereztünk az alapszakaszban, megtoldottuk még ezt 11-gyel a rájátszásban és egy bajnoki címmel.

Wells elég rázósan kezdte az évet, hiába állt 4 győzelemmel és 1 vereséggel, az ERA-ja 5.23 volt és legtöbbször a senkinek sem kegyelmező támadósor húzta ki őt a csávából. Jelenleg tárgyalt mérkőzésünk előtt két starttal Joe Torre edző három inning után leparancsolta Wellst a dombról, mert elhízva, magát totálisan eleresztve és formán kívül jelent meg. Ezután megemberelte magát - amihez szükség volt egy elbeszélgetésre Torreval és a dobóedző Mel Stottlemyre-rel -, és a Kansas City ellen 8 teljes játszmát dobott végig, 2 pontot és 5 találatot engedve mindössze, 9 strike outtal fűszerezve.

Az eddig sem volt titok, hogy Wells szeret kimaradozni éjszaka, a következő kezdése előtti este részt vett egy Satudray Night Live stáb partyn, aminek köszönhetően másnap egy óra alvással, még félig részegen, félig másnaposan érkezett meg a Yankee Stadionba. Még pikánsabbá tette a sztorit, hogy a stadion tele volt gyerekekkel a Beanie Baby promóciós nap miatt.

             1998. május 17. Alapszakasz - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. Minnesota Twins

A Twins nem túl acélos lineup-pal állt ki a meccsre, pihentették a csapat legjobb ütőjét, Todd Walkert, a fiatal David Ortiz (igen, AZ a David Ortiz) pedig sérülés miatt nem állt a csapat rendelkezésére. Ennek megfelelően Wells az első két inninget 22 dobásból megoldotta, a harmadikban pedig 3 strike outot osztott ki - ebben segítségére volt a picit magas strike zóna is. Az ötödik játékrészre már a nézők is ébredeztek, rájöttek, hogy addig nem volt minnesotai ütőjátékos bázison és az inning-záró strike outot álló ováció fogadta. Wellst ez annyira felspannolta, hogy a hatodikat két újabb K-val nyitotta, majd egy könnyű flyout-tal fejezte be.

Boomer domináns startja ellenére ekkor még bőven szoros volt a meccs. A Yankees két ponttal vezetett, köszönhetően Bernie Williamsnek, aki a másodikban duplával indított, majd egy passed ball és egy wild pitch következtében előbb hármasra rohant, majd be is ért (1-0). Bernie aztán a negyedikben vágott egy hazafutást is, biztos, ami biztos (2-0).

Wells kitartóan támadta a zónát, aminek köszönhetően a Minnesota ütői folyamatosan próbálták játékba hozni a labdát. Ennek következtében Boomer egy inningben sem lépte túl a 15 dobást (kivéve a fent említett 3. játszmát 3 K-val, amikor 19 dobást eresztett el).

A hetedik inningben kétszer is majdnem megszakadt a tökéletes széria, előbb Brent Gates ütött egy kemény labdát egyesre, de Tino Martinez lefülelte azt és lesprintelte őt a bázisig, majd a legendás (addigra már karrierje 3000. találatán túl járó) Paul Molitor tornászta a count-ot 3-1-re, de Wells parádésan fordította meg a helyzetet és tette K-ra az ütőt.

Mikor a csapattársak is felfogták, hogy mi történik éppen, mindenki látványosan kerülni kezdte Wellst a kispadon, nehogy balszerencsét hozzanak - bevett szokás, hogy ha perfekt meccs vagy no-hitter van folyamatban, azt nem hozzák szóba egyáltalán, nehogy eljinxeljék -, Jorge Posada konkrétan kerülte őt, Darryl Strawberry pedig egy szó nélkül felállt és elsétált mikor Wells leült volna mellé. Egyedül David Cone volt, aki oldotta a feszültséget, odament Wellshez és mondta neki, hogy ideje bevetni most már a knuckleball-t is.

A Yankees még két pontot pakolt be a hetedikben, Bernie Williams duplázott, Strawberry RBI triplát, Chad Curtis pedig RBI szinglit ütött (4-0), megnyugtató előnyhöz juttatva a dobónkat.

A nyolcadik játszmában került a legközelebb találathoz a Minnesota. Egy outnál Ron Coomer ütött egy nagyon erős labdát kettesre, Chuck Knoblauch elsőre nem is tudta tisztán lekezelni, lecsapta kesztyűvel a földre a játékszert, majd onnan felkapva dobta ki az ütőt egyesen.

A kilencedikben már Wellsen is érezhető volt a nyomás, amin a szurkolók folyamatos kiabálása és őrjöngése sem segített. Az első kiejtés egy magasra szálló labdából lett meg, aztán kezdőnk megszerezte 11. strike outját a meccsen. Következett a 27. ütő, Pat Meares. Az első dobás strike, a nézők tombolnak. A második, bár csapódik befelé, egyértelműen magas és széles, ám Meares beleüt, a labda pedig magasan, jobb szélre száll. Paul O'Neill könnyedén befutja és megcsinálja a meccs utolsó kiejtését. 27 ütő, 27 out, PERFEKT MECCS DAVID WELLSTŐL!

Ő már az elütés pillanatában tudta, hogy megvan. Örömtelin, ökölbe szorított kézzel várta az elkapást, majd fülig érő mosollyal várta az őt megrohamozó csapattársakat. Utána páran a vállukra vették őt, Wells pedig sapkáját boldogan lengette a kezében az ég felé. Ünneplése hasonlóan ikonikussá vált, mint Wade Boggs rendőrlóra ülése a '96-os bajnoki győzelem után.

A teljes mérkőzés megtekinthető itt:

___

Következik az ötödik nagy pillanatunk: TM98WSGS!

Nagy pillanatok - 3. rész - Joe Girardi triplája a World Series-ben

Nem, nem elírás. A jelenlegi edzőnk, Joe Girardi anno többek közt a Yankees elkapója volt, részben ő mentorálta Jorge Posadát. Már csak ezért is hálásak lehetünk neki, de a nem túl jó ütőnek és lassú futónak számító Girardi mással is észrevetette magát azért a nálunk töltött évek alatt. 

Az előzőleg taglalt 1996-os World Series számomra különleges jelentőséggel bír. Ez volt az első döntő, amit már követni tudtam, hála a kábeltévé áldásos közreműködésének. Habár már a '90-es évek első felében elkezdődött az építkezés, az utolsó nagy Jenki Dinasztia első komoly fegyverténye volt ez a döntő, "ezer" év után először sikerült bajnokságot nyerni, ráadásul már-már vesztett helyzetből fordítva meg a párharcot. Új hősök születtek, a sokat bizonyított veteránok mellett ifjú harcosok tették le névjegyüket, de az egyik legfontosabb nagy pillanat igazán váratlan helyről érkezett: Joe Girardi ütőjéről.

1996. október 26. WORLD SERIES 6. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. Atlanta Braves

A Jorge Posada előtti években a Yankees első számú elkapója Joe volt. Épp a '96-os szezon előtt igazoltuk őt a szabadügynök piacról, mert Mike Stanley lelépett, Jim Leyritz pedig nem volt stabil kezdő szinten. Girardi karrierjét ezidáig a National League-ben töltötte (Cubs és Rockies) és egy kemény, a dobókkal jól összedolgozni tudó, tehetséges védőjátékosként volt elkönyvelve. Addigi számaihoz képest erős évet hozott össze ütésben nálunk, de a nagy döntőben nem találta önmagát - a hatodik meccsig.

A széria sztárja - érthető módon - Leyritz volt addigra, aki a negyedik meccs hősies egyenlítő hazafutása után rögtön Andy Pettitte elképesztő nullázós teljesítményét keccsölte. Girardi viszont a döntőben még találat nélkül, 0/8-cal vágott neki a mérkőzésnek.

A Nemzeti Liga akkori legjobb dobója, Greg Maddux kezdett a Bravesben, a Yankeest pedig Jimmy Key képviselte. Az első kettő játszma eseménytelenül zajlott, a harmadikat azonban Paul O'Neill nyitotta egy duplával. Mariano Duncan kiesett, de O'Neill átért ebből a hármas bázisra, a lehetőség adott volt Girardinak.

Maddux és Joe még csapattársak voltak a Cubsban, tehát jól ismerhették egymást. Lévén az elkapónk nem jelentett nagy power-veszélyt, a középkülsős védő, Marquis Grissom a szokásos pozíciójánál jóval beljebb húzódott. Az első dobás magasan középre érkezett, Joe pedig nem teketóriázott: HATALMAS TRIPLÁT VÁGOTT GRISSOM MÖGÉ A FALHOZ!

Paulie simán bekocogott, Joe G pedig meg sem állt a hármasig. RBI tripla, Girarditól Madduxről?! Álom lehet, nem valóság. Ez a tripla annyira feltüzelte a Yankees támadósorát - és valószínűleg annyira megdöbbentette az atlantai dobót -, hogy Jeter rögtön utána behozta Girardit egy találttal, ellopta a kettest, Bernie Williams ütéséből pedig be is ért. Szinte a semmiből építettünk fel 3-0-ás előnyt.

A Braves aztán visszakapaszkodott, a meccs végére feljöttek egy pontra, de a döntő legértékesebb játékosának választott John Wetteland megállította a rohamot. YANKEES GYŐZELEM! BAJNOKCSAPAT!

Bár nem Girardi volt a legfényesebb csillag az 1996-os bajnokcsapatban, de október 26.-án minden Yankees rajongó a szívébe zárta őt. Joe ezzel a triplájával a rájátszás nem várt hőseinek egyike lett.

___

A következő nagy pillanat megmutatja, hogy aki tökéletes, az másnaposan is tökéletes.

Nagy pillanatok - 2. rész - Jim Leyritz atlantai hősködése

Az első részben felidézett híres/hírhedt hazafutás nagy löketet adhatott a csapatnak, de az hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Yankees az 1996-os rájátszás során idegenben verhetetlen volt.

Texasban kettőből kettőt, Baltimoreban pedig háromból hármat nyertünk meg, ennek ellenére senki sem volt nyugodt, mikor az Atlanta Braves a nagy döntőben szétbombázta a Yankee Stadium-ot. A World Series első két meccsén írd és mondd: tizenhat (!) pontot vágott a Braves, amire a Yanks egy ponttal tudott válaszolni (12-1 és 4-0). Kétmeccses hátrányban utazni az ellenfélhez zsinórban három meccsre pedig senkinek sem jó ómen.

A Jenkik folytatták a jó idegenbeli szériájukat és az első atlantai derbit végig vezetve meg is nyerték (5-2), a következőn viszont rosszul indultak a dolgok...

1996. október 23. WORLD SERIES 4. meccs - Fulton County Stadium, Atlanta, Georgia

New York Yankees @ Atlanta Braves

Miután David Cone vállműtétből visszatérve dobott a győzelemért a harmadik mérkőzésen, a Yankees Kenny Rogers kezébe adta a labdát, hátha ő megadja az esélyt a széria kiegyenlítésére. Nem így történt. Rogers az alapszakasz során sem volt megbízható, de ezen a meccsen totálisan lerontotta azt, ami a renoméjából még maradt. A második játszmában már négy pontot ütött róla az ATL, de az ötödikre teljesedett ki a party: 0-6-os állásnál biztosan nagyon sokan temették a meccset - és a döntőt is - New Yorkban.

A hatodikban végre felébredtek a Jenki ütők és ismét egy megkérdőjelezhető momentum volt az indító szikra ... ismét Derek Jeter ütőjéről. Jeet ütött egy nagy pop-fly-t érvénytelen területre, ami három hazai védő közé esett le, de a jobb külsős Jermaine Dye talán be tudta volna futni, ha az egyik bíró nem lett volna pont az útjában. Tim Welke háttal állt Dye-nak és az utolsó pillanatig nem tudta, hogy jön a játékos, Dye pedig nekiment és nem bírta elkapni a labdát. Jeter aztán találattal bázisra került, Bernie Willams sétált, Cecil Fielder pedig behozta mindkettőjüket. Charlie Hayes találatából Fielder is beért, így feleztük a hátrányt!

A nyolcadikban az Atlanta edzője Bobby Cox becserélte a záródobóját Mark Wohlerst, hogy kétinning-es mentést csikarjon ki belőle. A Yankee ütősor vége viszont más véleményen volt. Hayes az első dobásból találatot ért el, Darryl Strawberry szintén szinglivel jutott bázisra. Mariano Duncan kis híján duplajátékba ütött, de a baseball istenek megkegyelmeztek: az akkor beállított védőzseni Rafael Belliard nem bírta kezelni a könnyű labdát, így csak egy kiejtést tudott összehozni és két futó maradt bázison.

A csere-catcher Jim Leyritz jöhetett ütni és kemény harc végén, több nagyon jó dobást is foul-ra "mentve" KIVÁGTA A LABDÁT BALRA! 

"Andrew Jones at the wall, looking... GOOD BYE HOMERUN TIE GAME!" Nincsenek szavak. Az egész stadion, az egész város elhalkult.

Szerencsére nem volt hiábavaló a hősies at-bat Leyritztől, a Yankees a tizedik játszmában megnyerte a meccset és kiegyenlítette a szériát. Két sima out után megtelítette a bázisokat a Yanks és Wade Boggs sétája betolt egy pontot, Hayes magasra ütött labdáját pedig (a szintén védőcsereként beállított) Klesko elveszítette a reflektorok fényében, így 8-6-os állással fordultak a csapatok, Lloyd és Wetteland pedig lehozták az inning második felét.

Ez volt a World Series történetében a második legnagyobb visszatérés. Mínusz hatról idegenben... le a kalappal a csapat előtt. És le a kalappal Jim Leyritz előtt is.

A Yankees végül a következő atlantai meccset is megnyerve 3-2-es összesítéssel utazhatott haza, hogy ott saját kezébe kaparintva sorsát beteljesítse végzetét. Az egész 1996-os rájátszásban nem lehetett megverni őket idegenben. Road Warriors 4 Life!

___

Következik: ugyanezen döntő hatodik meccsén, immáron New Yorkban egy újabb nagy pillanat, nem várt játékos ütőjéről.

Nagy pillanatok - 1. rész - A "Jeffrey Maier" home run

Még áprilisban ígértem meg, hogy rendszert csinálok néhány nagy pillanat újraéléséből itt a Házban. Most jött el az ideje annak, hogy az elhatározás tetté érett, íme a legutóbbi Yankees dinasztia nagy pillanatai közül a sorozat első része: a híres-hírhedt Jeffrey Maier hazafutás.

1995-ben, a baseball liga változtatott a rájátszás menetén: bevezették az ún. wild card helyet, és ezt az újítást a Yankees ki is használta: 1981 óta először jutott be a csapat a playoff-ba. Bár ekkor még fájó vereséggel búcsúztunk a Seattle Mariners ellen, a következő évben már csoportgyőztesként tértünk vissza az októberi túlórázásra.

Az ALDS-ben a bitang erős Texas Rangerst búcsúztatta a Yankees 3-1-gyel, az Amerikai Liga Döntőjében (ALCS) pedig a csoportrivális Baltimore Orioles várt ránk. Annak rendje és módja szerint már az első mérkőzés sem maradt izgalom és beszédtéma nélkül...

1996. október 9. ALCS 1. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. Baltimore Orioles

Kétségtelen, hogy a legutóbbi dinasztiánk már a '90-es évek elején elkezdett épülni, de az első szezon, ahol igazán összeállt minden az az 1996-os volt. Az ALCS első mérkőzése fordulatosra sikeredett: az elején kétszer vezetett a Yankees, mindkétszer azonnal egyenlített az O's, a negyedikben pedig már a vezetést is átvette. Később még egy pontot hoztak, amire a Yankees tudott hamar válaszolni, a nyolcadik játszmára 4-3-as vendég vezetéssel jöttek ki a csapatok.

Az inning alján az év újonca, Derek Jeter jött ütni Armando Benitez ellen. Jeter az első dobást (középre menő fastball) elküldte messzire jobbra. Jó ütésnek nézett ki, de a jobbkülsős Tony Tarasco testbeszédén látszott, hogy nem volt elég kraft az ütésben és a falnál el fogja tudni kapni a labdát.

Nem így történt.

A videón látható, ahogy egy ifjú Yankees drukker benyúl kesztyűjével Tarasco fölé és kisodorja a labdát a nézőtérre. Az ítélet? Hazafutás. Jó ítélet? Nem. Manapság már félperces visszanézéssel el lehet intézni egy ilyen ügyet és nincs az a bírói stáb, aki ezt megadná home run-nak. Akkoriban viszont nem volt még ilyesmi. Azért is fájó kicsit ez a jelenet, mert kihatással volt a mérkőzés végkimenetelére (egyenlítés után hosszabbítás, ott pedig Bernie Williams walk-off home run; Yankees győzelem) és lehet, hogy a párharc kimenetelére is (a következő meccset megnyerte az O's, így 0-2 helyett 1-1-gyel utaztak a csapatok Baltimore-ba. Igaz, hogy a Yankees az egész alapszakasz során dominálta az O's-t és itt is mindhárom bmore-i meccset megnyerte, sima 4-1-gyel behúzva a párharcot, de akkor is kétmeccses hátránnyal utazni nem lett volna egyszerű).

Akkoriban, 12 évesen még a CNN sporthírekből értesültem az egészről és a szabályok felületes ismerete miatt nem tudtam, hogy miért olyan nagy dolog ez az egész, csak azt tudtam, hogy nyert a Yankees és ez jó. Felnőtt fejjel persze más perspektívába helyeződik a helyzet, teljes mértékben megértem, hogy az Orioles rajongók számára a mai napig fájó pont ez a mozzanat (szia Robi! :) ) - főleg, hogy ezután egy nagyon hosszú szopóroller következett az O's-nak.

Ugyanakkor örülök, hogy nem ellenünk történt meg az eset és annak is, hogy a párharc első meccsén esett meg, nem pedig mondjuk egy mindent eldöntőn (helló Steve Bartman!). Ráadásul Jeffrey Maier nevét az is megismerte, aki nem akarta. A meccs után hihetetlen népszerűség övezte a kis srácot, televíziós műsorokban szerepelt, New Yorkban és környékén már-már celeb státuszba jutott, a rájátszás hátralévő hazai meccseit első osztályú helyről nézhette a Yankee Stadium-ban, a rajongók között pedig helyi hős lett.

Tarasco reakciója pedig mindent megér, ahogy durcás kisgyerekhez hasonlóan mutogat felfelé. 

A Yanks miután kiütötte az O's-t, a World Series-ben egy nagyon emlékezetes döntőn 4-2-re verte összesítésben az Atlanta Braves csapatát és 18 év után visszakerült az MLB trónjára. Mondhatni visszafoglaltuk a minket megillető helyet. És egyben ez indította el a bajnoki címek sorozatát, ami miatt a Yankees visszaszerezte a régi szép idők dicsőségét.

Köszönjük Jeffrey Maier, nélküled lehet, hogy nem sikerült volna.

___

Következik: ugyanebből az évből egy drámai, kulcsfontosságú hazafutás a World Series-ben.