Jenkik Háza ... Egy blog a New York Yankees baseballcsapatának a mindennapjairól, történelméről, játékosairól. Illetve az ezek összességének rám tett hatásáról. - DS!
Elkészült a podcastünk negyedik epizódja, ezúttal már újból Bével kiegészülve.
Az utolsó alapszakasz meccs előtt számba vettük kicsit, hogy hogyan alakult az alapszakaszunk, illetve, hogy hogyan áll a rájátszás képe jelenleg. Ezen kívül ahogy ígértük, beszéltünk pár szót az új playoff-formátumról és az egyéb szabályváltozásokról, valamint a szokásos témáink sem maradtak ki.
Ezen az anchor és a spotify linken találjátok meg első körben a feltöltött adást, és fent vagyunk youtube-on is.
Továbbra is szeretettel várjuk a kérdéseket, megjegyzéseket, visszajelzéseket az adásokkal kapcsolatban. Akár itt is tudtok kommentelni, akár a Yankees Hungary facebook oldalán, vagy majd a youtube alatt.
Ezúttal vasárnap helyett szombaton jelentkezünk a podcast harmadik részével. Ezúttal ismét ketten Mike-kal, Bé a jövő héten újból csatlakozik hozzánk.
Meghallgathatjátok Anchoron (és ezen belül több platformon is), és Spotifyon is.
A harmadik műsorban a szokásos heti visszatekintés és érdekes statisztikák, adatok mellett ismét összeszedtünk évfordulókat a Yankees történelméből. A heti témánk pedig a sérültek visszatérése és az ezzel járó változások a játékoskeretben.
Ha bármilyen kérdés, észrevétel felmerül, nyugodtan tegyétek fel itt, vagy a Yankees Hungary facebook
oldalán, vagy a megosztott youtube linknél megjegyzésben.
Kész van a második része a Yankees Hungary/Jenkik Háza podcast-jének, ezúttal Mike mellett Bé is csatlakozott hozzám.
Ennek megfelelően kicsit hosszabb is lett az adás, bár ez részben köszönhető annak is, hogy most két fő témát érintettünk, az egyik a Yanks hullámzó teljesítménye az utóbbi hetekben, valamint az előző bejegyzésünkhöz kapcsolódóan a 2001. szeptember 11-i évforduló.
Ezen kívül ugyanúgy szóba kerül a hét összegzése, hoztunk érdekes statisztikákat, az évfordulók során pedig a Yankees játékosok mellett szóba kerül két MLB legenda, Lou Brock és Roberto Clemente is.
A podcast hatására ihletett formába került Mike és elkezdte megírni a Jenkik Háza első vendégposztját, de végül közös projekt lett belőle. Fogadjátok szeretettel, a címe: a Yankees és 2001. szeptember 11...
Avagy, hogyan segített túljutni a baseball
New York városának 9/11 után? A szeptember minden évben valami újnak
a kezdete. Elkezdődik az iskola, véget ér a nyár és belecsapunk az őszbe.
Ilyenkor talán mindenki egy kicsit új erőre kap a nyári pihenést követően,
összeszedi az ember az energiáit egy év végi utolsó nagy hajrára. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, hogy sportligák tucatjai indulnak újra, megkezdve egy
következő és következő szezont.
Az Egyesült Államokban szeptemberben
minden az MLB-ről és az NFL-ről szól. Míg utóbbi éppen ekkor indul, addig
előbbi pont a legfontosabb szakaszába lép, hiszen véget ér az alapszakasz!
Ekkor van esélye a csapatoknak kiharcolnia az utolsó playoff helyek egyikét,
hogy életben maradhassanak World Series esélyeik.
2001. Szeptember 11. – New York
Egy szokványos, kifejezetten meleg,
nyári napnak indult minden. Az emberek éppen munkába indultak, a Bronx és New
York pedig már közel került a Rájátszás hangulathoz. A jó öreg Yankee Stadium
közönsége éppen előtte láthatott egy csodálatos három mérkőzéses söprést az ősi
rivális Boston Red Sox ellen és a Yanks az utolsó tíz meccséből kilencet
megnyert. Joe Torre csapata ekkor 86-57-es mérleggel vezette a Keleti
csoportot, míg az American League-ben a harmadik helyet foglalta el.
09:59 és 10:28 - Két időpont mely örökre
megváltoztatta a világot.
A két időpont, mely emberek
emlékezetébe és életébe ivódott bele örökre. Még a cikk írójára is hatalmas
hatással bírtak, pedig ekkor nem volt sokkal több, mint 8 éves. New York megállt. Hidakat és
alagutakat zártak le a hatóságok. A két torony összedőlt. Előbb a déli majd az
északi.A mindig nyüzsgő és sosem alvó
város elcsendesült. A rohanást felváltotta a térdre rogyás. A pezsgő,
nagyvárosi életet egyik percről a másikra a gyász és a szomorúság követte. Az ország leállt. Nem szállhattak fel
repülőgépek, a térségben vadászrepülőgépek kezdtek el cirkálni. Az MLB meccsei
elhalasztásra kerültek. Mindenen és mindenkin eluralkodott a sokk, a félelem és
a hatalmas gyász…
Hogyan tovább?
8 napon át nem rendezett mérkőzést a
Major League Baseball. Szeptember 18-án tértek csak vissza a profi baseball
meccsek az országba. Ekkor játszott először a terrortámadások óta a Yankees is.
Az ellenfél a White Sox volt Chicago-ban. Két győzelem után egy vereséggel
zártuk azt a szériát. Az eredmény azonban akkor nem számított. Szeptember 18-án,
a széria első meccsén mindenki kicsit Yankees szurkoló volt az Egyesült
Államokban. A mérkőzés természetesen egy érzelmes megemlékezéssel és
gyászszertartással indult. Az egész Comiskey Park New York-kal volt. White Sox
szurkolók készültek molinókkal többek között olyan feliratokkal, hogy „Chicago
loves N. Y. God Bless America”
Bármilyen nehéz is volt újra
nekilendülni a hétköznapi életnek, talán erre volt igazán szüksége akkor az
embereknek a Keleti parttól a Nyugatiig. Ahogy korábban is említettem: Az NFL (ahol
volt szintén egy egyhetes halasztás) éppen csak ekkor indult, az NBA és az NHL
szezonkezdete pedig csak Októberben volt aktuális. Viszont az MLB javában
zajlott mikor megtörtént a tragédia, és a nagy iramból drasztikus hirtelenséggel
kellett megállni.
A támadás utáni első New York-i
baseballmeccset a Mets játszotta szeptember 21-én, nagyon emocionális győzelemmel
és ikonikussá váló Mike Piazza home run-nal elindítva a várost és lakóit a
lelki gyógyulás hosszú, gyötrelmes útján.
A Yankees csak 25-én tért vissza a
városba, majd a szezon utolsó home stand-jének a keretein belül ledaráltuk a
maradék nyolc hazai alapszakasz meccset, de mivel július eleje óta vezettük a
csoportot, és ekkorra már bőven volt előnyünk a csoportban, a playoffra
koncentráltuk minden energiánkat. Rájátszás
95-65-1-es
mérleggel zárta az alapszakaszt a Yankees, és jutott be az ALDS-be ahol az
Oakland Athletics csapata volt az ellenfél.
New York
összefogott. Nyolcmillió szív dobbant egyszerre, együtt lélegzett az egész
város. A lélek harca volt az egész rájátszás. Mindent átjárt egy hatalmas erő
melyet 9/11 adott. Az amerikaiakra mindig is jellemző volt az összefogás és a
közös ügy fontossága és 2001. Szeptember 11-én, valamint a rákövetkező hetekben,
hónapokban sem volt ez másképp! A tragédia napján az emberek segítették
egymást. A tűzöltők, mentősök, rendőrök mind-mind vastapsot kaptak úton-útfélen.
Mikor egy elvesztett bajtársukért mentek az FDNY egységei, az egyes laktanyák
közelében élők közös gyertyagyújtással várták a visszaérkező tűzoltókat. New
York népe hálás volt az FDNY, az FDNY Paramedic és NYPD hőseinek.
És ez az
energia repítetté a csapatot a rájátszásban előre minden párharcban. A Yankees
előző években felépített dinasztiájára kevésbé volt jellemző, hogy ők legyenek
egy playoff összecsapás esélytelenebbnek kikiáltott felei, itt azonban rögtön
ez volt a helyzet az alapszakaszban 102 meccset nyerő Oakland Athletics ellen.
Ennek
megfelelően az A’s be is húzta az első két meccset a Yankee Stadiumban, utána
azonban történt valami. A harmadik meccset 1-0-ra nyerte a Yanks, erről majd a „Nagy
Pillanatok” sorozatban is megemlékezünk itt a Házban. Elöljáróban csak annyi:
The Flip. A
következőt simán nyertük, a szériazáró meccsen újra New Yorkban pedig egyszerűen
lehetetlen volt veszítenünk. Az
ALCS-ben ismét egy sokkal erősebbnek mondott csapattal, az alapszakaszban
rekordot döntő, 116 meccset nyerő Seattle Marinersszel csaptunk össze és rekord
ide, underdog szerep oda, sima 4-1-gyel kiütöttük őket.
A bajnoki
döntő
A World
Series pedig hatalmas sebtapasz volt a város még bőven friss sebeire. Nem csak
a Yankees rajongók, hanem mindenki más is megnyugvást és biztos pontot talált a
csapatban és az ő menetelésükben. A városnak és az embereknek kellett egy
mentőöv, amibe kapaszkodhattak és a Yankees tökéletesnek bizonyult erre a
szerepre. A döntő
hét meccsig tartott és bár végül az Arizona nyerte meg (mind a négy hazai
meccsüket behúzták), a három New Yorkban tartott mérkőzés örök emlék maradt
mindenki számára. George W. Bush ceremoniális első dobása, a hatalmas visszatérések
a meccsek végén, Jeter Mr. November home run-ja, három meccsből három heroikus
győzelem… Hiába szenvedtünk végül vereséget, a város és lakói figyelmét
november negyedikéig kicsit elvonta a tragikus eseményektől a Yankees
menetelése, a három hazai meccsen megjelent szurkolók számára pedig egészen
biztos, hogy örök élmény maradt az, amit ott átéltek. A Yankees
hatalmas szívvel és lélekkel küzdötte végig magát a teljes rájátszáson és
többen itt szembesültek azzal, hogy az itt élőknek mennyit jelent a baseball,
főleg ebben a helyzetben. Néhány idézet a játékosoktól és a stábtól, ami
megmutatja, hogy ők hogyan élték meg ezt az egészet.
„Ez a három
benne van a valaha volt legizgalmasabb meccseim között, amin valaha részt
vettem.” – Derek Jeter „Sokáig
nem gondoltuk, hogy a játék, amit játszunk, ekkora dolog lenne” – Tino Martinez „A
baseballt fiatalon játéknak fogod fel, később pedig, ha profi leszel, kitölti
az életedet. De ez, hogy ennyire hatással legyen a szükséghelyzetben lévő emberekre
és azokra, akik ezen a hihetetlen dolgon mentek keresztül, számomra ez egy
újabb emlékeztető volt arra, hogy a New York Yankees mennyire fontos New York
városának.” – Paul O’Neill „Ekkor
realizáltam, hogy mennyire fontos tud lenni a Yankees, vagy bármely másik
sportcsapat. […] rengeteget segített a gyógyulásban, segített abban, hogy újra
összehozza a nemzetet.” – Brian Cashman U.i.: Egy külön történet ezen belül, hogy a
Yankees egyik nagy közönségkedvence, Paul O’Neill bejelentette, hogy a szezon
végén visszavonul, így a nézők is tisztában voltak vele a World Series ötödik
meccsén, hogy ekkor látják utoljára játékosként a Yankee Stadiumban a #21-esben
játszó jobb külső védőt. A kilencedik inning tetején ezért hosszú perceken
keresztül zúgott a nézőtérről az ütemes „Paul O’Neill” kántálás, még felejthetetlenebbé
téve az egész döntőt.
Elhatároztam, hogy immáron nem csak írásos formában osztom meg gondolataimat, hanem megpróbálkozom egy podcast-tel. Ebben segítségemre van jó barátom, Mike, fogadjátok szeretettel az első részt!
Heti rendszerességgel tervezünk jelentkezni, a podcast tematikája hasonlóan fog alakulni hétről hétre. Néhány szóban a Yankees heti meccseire térünk ki, ha lesz közben bármilyen érdekes téma, azt bővebben is kivesézzük. Ilyen volt ezen a héten a Rays elleni balhé, aminek beszéltünk a múltjáról is, mi vezethetett idáig a két csapatnál.
Ezen kívül mindig próbálok érdekes statisztikákat, tényeket is hozni, amikből csemegézünk majd minden alkalommal.
Végül mindig lesz majd történelmi visszatekintés is, hiszen a kedvenc csapatunknak olyan gazdag a múltja, hogy mindig akad valami, aminek éppen évfordulója van akár a rég-, akár a közelmúltból. Ezeket is külön kivesézzük, hol csak érintőlegesen, hol részletesen. Most, az első alkalommal Mike Mussina majdnem perfect game-jét hoztuk 2001. szeptember 2-áról, valamint Jim Abbott no-hitterét 1993. szeptember 4-éről.
Várjuk természetesen a kérdéseket, javaslatokat, hozzáfűznivalókat akár itt, akár facebookon a New York Yankees Hungary oldalán. Megpróbálunk mindenre válaszolni/reagálni, illetve ha olyan a feldobott téma, akkor azt a következő adásban kifejtjük. Az adások elérhetőek lesznek Soundcloudon, Youtube-on és Spotify-on is is.
2017 tavaszán, hosszú álmodozás és tervezés után idén sikerült megvalósítanom a legnagyobb álmomat: kijutni New Yorkba és megnézni a Yankeest élőben.
Ebben tettestársam volt - egy, épp a Yankees által megismert - jó barátom, egyben New York Yankees Hungary-s szerkesztőtársam, Bé.
Az utazást direkt úgy időzítettük, hogy a Yanks idei első hazai hosszú szériáját meg tudjuk nézni, megpróbálván kimaxolni a bennünk lévő rajongó igényeit. Ez pedig kilenc meccset jelentett az új Yankee Stadiumban, három szériát, sorrendben a Tampa Bay Rays, a St. Louis Cardinals és a Chicago White Sox ellen.
Az utazás és New York fantasztikus volt, a város azonnal magával ragadt és nem eresztett el; ennek az írásnak azonban nem az úti élményekről való beszámolás a célja. Sokkal inkább a (sportrajongói közhellyel élve) szentély és az imádott csapat megtekintése.
Az első pár napon kituristáskodtuk magunkat, bejártuk Long Island tetemes részét, voltunk az Irving Plazában L.O.X. koncerten és Manhattenből is láttunk egy szép, nagy szeletet. Aztán eljött végre a várva várt nap. Az első hazai meccs napja, április 10.
Már a metróra várván érezhető volt a pezsgés, egyre inkább gyülekeztek a Yankees sapkás/mezes/pólós arcok, számomra már ez is kicsit libabőrös élmény volt. Nem sokkal később már mindketten izgatottan számoltuk vissza a megállókat, amikor pedig a D-Train elhagyta Harlemet és átszáguldott a Bronxba, már egyáltalán nem bírtunk magunkkal. Következik: 161. utca, Yankee Stadium.
Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem mikor leszálltunk a metróról, majd követtük a tömeget végig az aluljárón. Aztán a lépcsőn fel és ahogy felértünk, a felüljáró tartórészei és oszlopai mögött már ott volt! Felsejlett még csak, de Ő volt az, vitathatatlanul. A szívem kalapált, a tenyerem izzadt, mintha kamaszként az első randira érkeztem volna meg és épp csak megláttam volna a régóta imádott hölgyem. És abban a pillanatban, ahogy kiértünk a felüljáró alól, teljes pompájában megláttuk Őt. A Yankee Stadiumot. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amit sosem fogok elfelejteni az életemben (ilyenből a két hét alatt volt még sok). Annyi év után végre ott voltam, megérkeztem, hazaértem.
Amire nem lehetett felkészülni, az a hatalmas tömeg. Rengeteg ember hömpölygött a stadion körül, várva a bejutásra. Na, persze nem az volt a kellemetlen, hogy mi nem tudtunk felkészülni rá, hanem, hogy a stadion beléptető-szolgálata sem. Körülbelül 50 percbe telt, mire sikerült bejutnunk, ráadásul a dombon ekkorra Michael Pineda már az utolsó gyakorló dobásait végezte.
A monumentális előteret így nem is volt időnk megnézni - később persze sort kerítettünk rá -, azt sem tudtuk, hogy merre induljunk. Előzetesen persze tudtuk, hová szól a jegyünk, de ott bent nagyon hamar elvesztettük a fonalat. Amikor kinyílt egy liftajtó, berongyoltunk rajta, a liftes pedig kérdezte, hogy a 300-as szintre megyünk-e, rávágtuk, hogy persze. Ez a lifttel elérhető legmagasabb rész, innen még gyalog, lépcsőn fel lehet jutni a 400-asra, avagy Grandstand-re. A jegyeink pedig a földszinti részre szóltak a home plate mögé.
Ahogy kinyílt a liftajtó, előttünk volt keresztben egy sétáló rész, de már láttuk az ez előtt lévő szektor hátsó sorának széktámláit, szemben pedig az ottani lelátókat. Ahogy közelebb mentünk, egyre inkább ráláttunk a nézőtérre, mikor pedig a székekhez értünk ott volt előttünk a mélyben a pálya. Rajta a Yanks védőivel, épp egy flyball repült bal oldalra, hogy aztán Brett Gardner kesztyűjében találjon megnyugvásra. Mi pedig nem tudtunk mást, csak vigyorogni. Úgy tíz másodpercig - egy örökkévalóságnak tűnt - csak álltunk ott és magunkba szívtuk a hely atmoszféráját, mosolyogva fogadtuk be az ingereket amik bombáztak minket mindenhonnan és próbáltuk felfogni, hogy tényleg itt vagyunk.
Aztán észbe kaptunk, hogy mi egészen máshol ülünk, így gyorsan visszaindultunk a liftek felé. Gyors mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy nem várunk, hanem lépcsőn megyünk lefelé, ott pedig rohantunk, mint a gyerekek karácsony reggelén az ajándékokért. Leérve nagyon hamar megtaláltuk a helyünket és onnantól kezdve csak ámulva ültünk és néztük, ahogy Michael Pineda majdnem hét inningen keresztül tökéletes meccset dob (kapd be, Longoria!), a Yankees megszerzi a vezetést, Chris Carter triplát üt, stb.
Annyira le voltunk döbbenve, hogy a meccs teljes időtartamáig - bő két és fél órát - fel sem keltünk a helyünkről. Se kaja, se mosdó, se amikor a mellettem ülő srác kiöntötte a sörét... csak ültünk Bével és élveztük a látványt és mindent, ami ezzel járt. Az első tíz percben mondjuk nekem a látvány eléggé összefolyt, mert férfiasan bevallom, hogy miután leültünk és elkezdett leülepedni ez az egész élmény megkönnyeztem a dolgot.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Másnap pihenőnapja volt a csapatnak, de utána nyolc nap alatt nyolc meccset játszott a Yankees és büszkén mondhatom, hogy mindegyiken ott voltam. Ráadásul a csapat megtisztelt minket azzal, hogy a kilencmeccses homestand-ből nyolcat megnyert, ami még hihetetlenebbé tette az egyébként is fantasztikus élményt. Bé épp az egyetlen vereségünkről maradt le, mert inkább a Wall Street-en bikatököt simogatott. :D
Az ott töltött időben jól körbejártuk a stadiont és a környékét, minden mérkőzést más helyről tekintettünk meg, kiordítottuk a csapatért a lelkünket, láttuk Aaron Judge monster home run-jainak egyikét, együtt örültünk a többi 35-40.000 emberrel, fényképezkedtünk a Bleacher Creatures (a legelhivatottabb Yankees drukkerek, lesz róluk is hamarosan egy cikk itt a Házban - DS!) egyik alapítójával, beszélgettünk, pacsiztunk és ökörködtünk a többi Yanks drukkerrel, rengeteg képet lőttünk és örök életre szóló élményekkel gazdagodtunk.
Aztán a túránk végén még sikerült tetézni mindezt. A homestand utolsó mérkőzése előtt ugyanis csináltunk egy Yankee Stadium Tour-t, azaz végignéztük a Yankees Múzeumot, bementünk a Monument Parkba és beülhettünk a Yankees kispadjára is.
A múzeumra nem találok szavakat, a vitrinekbe zárt történelem az összes Jenki korszakból, az aláírt baseball labdák, a mezek, az ütők, a bajnoki trófeák, a bajnoki gyűrűk, Thurman Munson öltözője... eléggé emelkedett hangulatba kerül az ember fia ezek között.
Az egész valami egészen brutális élmény volt, a múzeum és a Monument Park is leírhatatlan volt, utóbbi ráadásul egy bro-momentet is tartogatott számunkra. A túravezető srác, mikor a visszavonultatott számokról beszélt, kérdezte, hogy tudjuk-e, kié lesz a következő? Mi pedig Bével teljesen egyszerre nyomtunk egy Jeter-chant-et (DE-REK JEE-TER, taps, taps, 3*taps). A túra többi résztvevője csak pislogott mint pocok a lisztben, a túravezető arc sem tudta hirtelen lereagálni, mi meg borultunk a röhögéstől, mert tényleg nem beszéltünk meg semmit előre.
Végül onnan kimentünk egy kapun a pályára, vagyis igen... ott álltam a Jenki Stadion gyepén! Az első dolgom az volt miután föleszméltem, hogy beljebb futottam és egy marék salakot összeszedtem a home plate mögül - felettébb kényelmes volt utána három órán át ülni a meccsen egy marék salakkal a farzsebemben, de megérte -, majd bementünk a Yanks kispadjára. Ugyanott állni, ülni, téblábolni, ahol az ember kedvenc csapatának játékosai teszik azt minden nap... most sem tudom letörölni a vigyort a fejemről. A túra és utána a meccs - sima 9-1-es győzelem a ChiSox ellen - méltó zárása volt a kint töltött két hetünknek.
Most kéne valami zárógondolatot írnom, de nem tudok mit, maximum annyit, hogy ezt tényleg minden sportdrukkernek éreznie kell egyszer, tehát ha van lehetőségetek a szeretett csapatot megnézni legalább egyszer élőben, akkor ne habozzatok, hanem csapjatok le rá és élvezzétek ki minden percét!
U.i.: Külön köszönet Bének, hogy társam volt ebben az egyedülálló élményben, peace Bro!
Az 1998-as World Series kezdetekor Tino Martinez a Yankees rajongói szemében már régen nem csak az a fickó volt, akinek helyettesítenie kell Don Mattingly-t. 1996-ban a bajnoki cím, majd Tino 1997-es AL MVP szavazáson szerzett második helye már gondoskodott erről. Egyetlen szálka volt már csak a csapat drukkerei szemében Martinezzel kapcsolatban, mégpedig a rájátszásbéli teljesítménye.
És ezt a tudtára is adták, kapta a "bronxi éljenzést" rendesen. Súlyosbította a helyzetet, hogy Tino 1998-as rájátszást ismét nagyon gyengén kezdte, az ALCS-ben például csak 2/19-et ütött, és tízből háromszor strike out lett a móka vége.
Ekkor a Yankeesben játszott rájátszásmeccsein elért átlagai a következőképpen festettek: .188/.292/.281. A súlyozott ütési átlaga (.281) fájt a legjobban ezek közül, lévén a csapatnál töltött három éve során az alapszakaszban vágott 97 hazafutást, a rájátszásra pedig mintha elfelejtett volna ütni.
Természetesen nem egyedi dolog, hogy nagyvágó ütők csődöt mondanak a rájátszásban, de New Yorkban minden halmozottan csapódott és csapódik le a játékosokon és edzőkön. Itt sem érdekelt senkit, hogy az 1998-as Yankees a baseball történetének egyik legjobb csapata volt, a World Series-be is elég simán jutott be, a kritikusok kikezdték Tinot, amiért az ütője csendben maradt.
Pedig bátran kijelenthetjük, hogy Roger Maris óta a legjobb játékoscseréje volt a csapatnak Martinez megszerzése. 1995-ben Mattingly visszavonulását követően a Yanks Tino mellett Jeff Nelsont és Jim Mercirt szerezte meg Sterling Hitchcock-ért és Russ Davisért cserébe. És Tino teljesített is ... az alapszakaszban. Ez volt a történelmi háttere Martinez szempontjából az 1998-as World Series-nek.
Bár a San Diego Padres 98 meccset nyert az idény során, ez eltörpült a Yanks 114 győzelme mellett. A Yankees rendelkezett ebben az évben a legjobb ütőkkel, dobókkal és védelemmel, míg a Padres egy jó kis feel good sztori volt. Mindezek ellenére a Padres szétszedte az Astrost és a Bravest a rájátszásban és úgy nézett ki, hogy a jó szériájukat tovább is viszik a nagydöntő első meccsére is a Yankee Stadiumba.
1998. október 17. WORLD SERIES 1. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees vs. San Diego Padres
A két kezdődobó David Wells (NYY) és Kevin Brown (SD) voltak. Előbbi jó ómen volt a Yankeesnek, lévén karrierje hajszálcsíkosban töltött időszakában a rájátszásmeccsek során 6-0-ás győzelem/vereség mutatóval állt. Azonban ezen a meccsen nagyon nem ment neki. Hiába kapott kétpontos előnyt a második inning alján, kapásból vissza is engedte egálra a vendégeket egy Greg Vaughn-nak feladott kétpontos homárral. Két játszmával később aztán Tony Gwynn is vágott egy gigantikus hazafutást róla, majd Vaughn ismét kiütötte a labdát a nézőtérre. 5-2-es hátrányban volt a Yanks, és Kevin Brown jó formában volt.
Egészen a hetedik játékrészig. Ekkor az első out után feladott egy találatot Jorge Posadának és sétával bázisra tette az első két pontunkért felelős Ricky Ledee-t. A Padres akkori edzőjének, Bruce Bochy-nak cselekednie kellett, ő pedig behozta Donne Wall-t, aki elég jó szezont futott abban az évben. Annak rendje és módja szerint Chuck Knoblauch azonnal ütött róla egy egyenlítő hazafutást, majd Derek Jeter egy szinglit, így újabb dobócsere következett: a veterán Mark Langston állhatott a dombra, ami miatt a mai napig tikkelni kezd a Padres drukkerek szeme.
Langston karrierje semmiképp sem volt rossznak mondható, de ekkorra már bőven túl volt a zenitjén, 1998-ban majdnem 6 volt az ERA-ja és a szezon végére pláne kifogyott a tankból a benzin számára. Mégis őt találta Paul O'Neill ellen - balkezes dobó balkezes ütő ellen - a legmegfelelőbb fegyvernek Bochy. És ez még be is jött! O'Neill kiesett, utána viszont Bernie Williams-t szándékosan bázisra tették sétával (két outnál!), Chili Davis sétája pedig megtelítette a bázisokat.
Érkezett Tino Martinez, a vendégek edzője pedig kitartott Langston mellett, lévén ez is balos-balos párharc lesz. A probléma ezzel a gondolatmenettel az volt, hogy a dobó az egész szezonban szenvedett a balkezes ütők ellen! Tulajdonképpen már az is szerencsés volt, hogy O'Neill-t ki tudta ejteni, nemhogy egy inningben két jó balos ütőt is visszaküldjön a kispadra.
És nem is jött össze neki. Tino eljutott full count-ig, a következő dobást pedig... de beszéljenek a szavak helyett a képek:
Ez el is döntötte az első mérkőzés kimenetelét, bár a végén a Padres még hozott egy pontot, de sima 9-6-ra így is behúztuk a nyitómeccset, később pedig ki is söpörtük a San Diegót a World Seriesből, feltéve a koronát a kiváló 1998-as szezonunkra.
Annak ellenére, hogy csak 7 szezont játszott a Bronxban, Tino Martinez egy nagyszerű kor ikonikus alakja lett, az akkori, sikert sikerre halmozó Yankees egyik sarokköve. Karrierje legjobb éveit játszotta a Csapatban, központi alakja volt a bajnoki éveknek, kiválóan kezelte a New York-i médiát és drukkereket, pedig egy igazi Jenki legenda posztját kellett átvennie amikor érkezett. Ez a grand slam a '98-as döntő első meccsén elhallgattatta a kritikusait, itt a Házban pedig ez lett a Nagy Pillanatok ötödik része. Éljen soká Tino!
