Jenkik Háza ... Egy blog a New York Yankees baseballcsapatának a mindennapjairól, történelméről, játékosairól. Illetve az ezek összességének rám tett hatásáról. - DS!
Vasárnap ismét összeültünk (virtuálisan), Mikekal és Bével, hogy immár tizenötödik alkalommal beszélgessünk és beszéljünk a New York Yankeesről és sok mindenről, ami velük kapcsolatos.
Az adásban szó esik például DJ LeMahieu és Gerrit ColeAll-MLB csapatba választásáról, a Winter Meetingsről, különböző pletykákról (Tanaka, Taillon és Bell a Piratesből), a Rule 5 Draftról, természetesen a Dominikai Ligáról, ahol több Yankees érdekeltségű játékos is játszik, Nestor Cortes visszatéréséről és a CC Sabathia életéről szóló dokumentumfilmről.
Heti témánk utolsó előtti alkalommal a World Series, eljutottunk ugyanis a '90-es évekig, itt három döntőről beszéltünk, amiből az első számomra különleges jelentőséggel bír.
Nem, nem elírás. A jelenlegi edzőnk, Joe Girardi anno többek közt a Yankees elkapója volt, részben ő mentorálta Jorge Posadát. Már csak ezért is hálásak lehetünk neki, de a nem túl jó ütőnek és lassú futónak számító Girardi mással is észrevetette magát azért a nálunk töltött évek alatt.
Az előzőleg taglalt 1996-os World Series számomra különleges jelentőséggel bír. Ez volt az első döntő, amit már követni tudtam, hála a kábeltévé áldásos közreműködésének. Habár már a '90-es évek első felében elkezdődött az építkezés, az utolsó nagy Jenki Dinasztia első komoly fegyverténye volt ez a döntő, "ezer" év után először sikerült bajnokságot nyerni, ráadásul már-már vesztett helyzetből fordítva meg a párharcot. Új hősök születtek, a sokat bizonyított veteránok mellett ifjú harcosok tették le névjegyüket, de az egyik legfontosabb nagy pillanat igazán váratlan helyről érkezett: Joe Girardi ütőjéről.
1996. október 26. WORLD SERIES 6. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees vs. Atlanta Braves
A Jorge Posada előtti években a Yankees első számú elkapója Joe volt. Épp a '96-os szezon előtt igazoltuk őt a szabadügynök piacról, mert Mike Stanley lelépett, Jim Leyritz pedig nem volt stabil kezdő szinten. Girardi karrierjét ezidáig a National League-ben töltötte (Cubs és Rockies) és egy kemény, a dobókkal jól összedolgozni tudó, tehetséges védőjátékosként volt elkönyvelve. Addigi számaihoz képest erős évet hozott össze ütésben nálunk, de a nagy döntőben nem találta önmagát - a hatodik meccsig.
A széria sztárja - érthető módon - Leyritz volt addigra, aki a negyedik meccs hősies egyenlítő hazafutása után rögtön Andy Pettitte elképesztő nullázós teljesítményét keccsölte. Girardi viszont a döntőben még találat nélkül, 0/8-cal vágott neki a mérkőzésnek.
A Nemzeti Liga akkori legjobb dobója, Greg Maddux kezdett a Bravesben, a Yankeest pedig Jimmy Key képviselte. Az első kettő játszma eseménytelenül zajlott, a harmadikat azonban Paul O'Neill nyitotta egy duplával. Mariano Duncan kiesett, de O'Neill átért ebből a hármas bázisra, a lehetőség adott volt Girardinak.
Maddux és Joe még csapattársak voltak a Cubsban, tehát jól ismerhették egymást. Lévén az elkapónk nem jelentett nagy power-veszélyt, a középkülsős védő, Marquis Grissom a szokásos pozíciójánál jóval beljebb húzódott. Az első dobás magasan középre érkezett, Joe pedig nem teketóriázott: HATALMAS TRIPLÁT VÁGOTT GRISSOM MÖGÉ A FALHOZ!
Paulie simán bekocogott, Joe G pedig meg sem állt a hármasig. RBI tripla, Girarditól Madduxről?! Álom lehet, nem valóság. Ez a tripla annyira feltüzelte a Yankees támadósorát - és valószínűleg annyira megdöbbentette az atlantai dobót -, hogy Jeter rögtön utána behozta Girardit egy találttal, ellopta a kettest, Bernie Williams ütéséből pedig be is ért. Szinte a semmiből építettünk fel 3-0-ás előnyt.
A Braves aztán visszakapaszkodott, a meccs végére feljöttek egy pontra, de a döntő legértékesebb játékosának választott John Wetteland megállította a rohamot. YANKEES GYŐZELEM! BAJNOKCSAPAT!
Bár nem Girardi volt a legfényesebb csillag az 1996-os bajnokcsapatban, de október 26.-án minden Yankees rajongó a szívébe zárta őt. Joe ezzel a triplájával a rájátszás nem várt hőseinek egyike lett.
___
A következő nagy pillanat megmutatja, hogy aki tökéletes, az másnaposan is tökéletes.
Az első részben felidézett híres/hírhedt hazafutás nagy löketet adhatott a csapatnak, de az hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Yankees az 1996-os rájátszás során idegenben verhetetlen volt.
Texasban kettőből kettőt, Baltimoreban pedig háromból hármat nyertünk meg, ennek ellenére senki sem volt nyugodt, mikor az Atlanta Braves a nagy döntőben szétbombázta a Yankee Stadium-ot. A World Series első két meccsén írd és mondd: tizenhat (!) pontot vágott a Braves, amire a Yanks egy ponttal tudott válaszolni (12-1 és 4-0). Kétmeccses hátrányban utazni az ellenfélhez zsinórban három meccsre pedig senkinek sem jó ómen.
A Jenkik folytatták a jó idegenbeli szériájukat és az első atlantai derbit végig vezetve meg is nyerték (5-2), a következőn viszont rosszul indultak a dolgok...
1996. október 23. WORLD SERIES 4. meccs - Fulton County Stadium, Atlanta, Georgia
New York Yankees @ Atlanta Braves
Miután David Cone vállműtétből visszatérve dobott a győzelemért a harmadik mérkőzésen, a Yankees Kenny Rogers kezébe adta a labdát, hátha ő megadja az esélyt a széria kiegyenlítésére. Nem így történt. Rogers az alapszakasz során sem volt megbízható, de ezen a meccsen totálisan lerontotta azt, ami a renoméjából még maradt. A második játszmában már négy pontot ütött róla az ATL, de az ötödikre teljesedett ki a party: 0-6-os állásnál biztosan nagyon sokan temették a meccset - és a döntőt is - New Yorkban.
A hatodikban végre felébredtek a Jenki ütők és ismét egy megkérdőjelezhető momentum volt az indító szikra ... ismét Derek Jeter ütőjéről. Jeet ütött egy nagy pop-fly-t érvénytelen területre, ami három hazai védő közé esett le, de a jobb külsős Jermaine Dye talán be tudta volna futni, ha az egyik bíró nem lett volna pont az útjában. Tim Welke háttal állt Dye-nak és az utolsó pillanatig nem tudta, hogy jön a játékos, Dye pedig nekiment és nem bírta elkapni a labdát. Jeter aztán találattal bázisra került, Bernie Willams sétált, Cecil Fielder pedig behozta mindkettőjüket. Charlie Hayes találatából Fielder is beért, így feleztük a hátrányt!
A nyolcadikban az Atlanta edzője Bobby Cox becserélte a záródobóját Mark Wohlerst, hogy kétinning-es mentést csikarjon ki belőle. A Yankee ütősor vége viszont más véleményen volt. Hayes az első dobásból találatot ért el, Darryl Strawberry szintén szinglivel jutott bázisra. Mariano Duncan kis híján duplajátékba ütött, de a baseball istenek megkegyelmeztek: az akkor beállított védőzseni Rafael Belliard nem bírta kezelni a könnyű labdát, így csak egy kiejtést tudott összehozni és két futó maradt bázison.
A csere-catcher Jim Leyritz jöhetett ütni és kemény harc végén, több nagyon jó dobást is foul-ra "mentve" KIVÁGTA A LABDÁT BALRA!
"Andrew Jones at the wall, looking... GOOD BYE HOMERUN TIE GAME!" Nincsenek szavak. Az egész stadion, az egész város elhalkult.
Szerencsére nem volt hiábavaló a hősies at-bat Leyritztől, a Yankees a tizedik játszmában megnyerte a meccset és kiegyenlítette a szériát. Két sima out után megtelítette a bázisokat a Yanks és Wade Boggs sétája betolt egy pontot, Hayes magasra ütött labdáját pedig (a szintén védőcsereként beállított) Klesko elveszítette a reflektorok fényében, így 8-6-os állással fordultak a csapatok, Lloyd és Wetteland pedig lehozták az inning második felét.
Ez volt a World Series történetében a második legnagyobb visszatérés. Mínusz hatról idegenben... le a kalappal a csapat előtt. És le a kalappal Jim Leyritz előtt is.
A Yankees végül a következő atlantai meccset is megnyerve 3-2-es összesítéssel utazhatott haza, hogy ott saját kezébe kaparintva sorsát beteljesítse végzetét. Az egész 1996-os rájátszásban nem lehetett megverni őket idegenben. Road Warriors 4 Life!
___
Következik: ugyanezen döntő hatodik meccsén, immáron New Yorkban egy újabb nagy pillanat, nem várt játékos ütőjéről.
Még áprilisban ígértem meg, hogy rendszert csinálok néhány nagy pillanat újraéléséből itt a Házban. Most jött el az ideje annak, hogy az elhatározás tetté érett, íme a legutóbbi Yankees dinasztia nagy pillanatai közül a sorozat első része: a híres-hírhedt Jeffrey Maier hazafutás.
1995-ben, a baseball liga változtatott a rájátszás menetén: bevezették az ún. wild card helyet, és ezt az újítást a Yankees ki is használta: 1981 óta először jutott be a csapat a playoff-ba. Bár ekkor még fájó vereséggel búcsúztunk a Seattle Mariners ellen, a következő évben már csoportgyőztesként tértünk vissza az októberi túlórázásra.
Az ALDS-ben a bitang erős Texas Rangerst búcsúztatta a Yankees 3-1-gyel, az Amerikai Liga Döntőjében (ALCS) pedig a csoportrivális Baltimore Orioles várt ránk. Annak rendje és módja szerint már az első mérkőzés sem maradt izgalom és beszédtéma nélkül...
1996. október 9. ALCS 1. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York
New York Yankees vs. Baltimore Orioles
Kétségtelen, hogy a legutóbbi dinasztiánk már a '90-es évek elején elkezdett épülni, de az első szezon, ahol igazán összeállt minden az az 1996-os volt. Az ALCS első mérkőzése fordulatosra sikeredett: az elején kétszer vezetett a Yankees, mindkétszer azonnal egyenlített az O's, a negyedikben pedig már a vezetést is átvette. Később még egy pontot hoztak, amire a Yankees tudott hamar válaszolni, a nyolcadik játszmára 4-3-as vendég vezetéssel jöttek ki a csapatok.
Az inning alján az év újonca, Derek Jeter jött ütni Armando Benitez ellen. Jeter az első dobást (középre menő fastball) elküldte messzire jobbra. Jó ütésnek nézett ki, de a jobbkülsős Tony Tarasco testbeszédén látszott, hogy nem volt elég kraft az ütésben és a falnál el fogja tudni kapni a labdát.
Nem így történt.
A videón látható, ahogy egy ifjú Yankees drukker benyúl kesztyűjével Tarasco fölé és kisodorja a labdát a nézőtérre. Az ítélet? Hazafutás. Jó ítélet? Nem. Manapság már félperces visszanézéssel el lehet intézni egy ilyen ügyet és nincs az a bírói stáb, aki ezt megadná home run-nak. Akkoriban viszont nem volt még ilyesmi. Azért is fájó kicsit ez a jelenet, mert kihatással volt a mérkőzés végkimenetelére (egyenlítés után hosszabbítás, ott pedig Bernie Williams walk-off home run; Yankees győzelem) és lehet, hogy a párharc kimenetelére is (a következő meccset megnyerte az O's, így 0-2 helyett 1-1-gyel utaztak a csapatok Baltimore-ba. Igaz, hogy a Yankees az egész alapszakasz során dominálta az O's-t és itt is mindhárom bmore-i meccset megnyerte, sima 4-1-gyel behúzva a párharcot, de akkor is kétmeccses hátránnyal utazni nem lett volna egyszerű).
Akkoriban, 12 évesen még a CNN sporthírekből értesültem az egészről és a szabályok felületes ismerete miatt nem tudtam, hogy miért olyan nagy dolog ez az egész, csak azt tudtam, hogy nyert a Yankees és ez jó. Felnőtt fejjel persze más perspektívába helyeződik a helyzet, teljes mértékben megértem, hogy az Orioles rajongók számára a mai napig fájó pont ez a mozzanat (szia Robi! :) ) - főleg, hogy ezután egy nagyon hosszú szopóroller következett az O's-nak.
Ugyanakkor örülök, hogy nem ellenünk történt meg az eset és annak is, hogy a párharc első meccsén esett meg, nem pedig mondjuk egy mindent eldöntőn (helló Steve Bartman!). Ráadásul Jeffrey Maier nevét az is megismerte, aki nem akarta. A meccs után hihetetlen népszerűség övezte a kis srácot, televíziós műsorokban szerepelt, New Yorkban és környékén már-már celeb státuszba jutott, a rájátszás hátralévő hazai meccseit első osztályú helyről nézhette a Yankee Stadium-ban, a rajongók között pedig helyi hős lett.
Tarasco reakciója pedig mindent megér, ahogy durcás kisgyerekhez hasonlóan mutogat felfelé.
A Yanks miután kiütötte az O's-t, a World Series-ben egy nagyon emlékezetes döntőn 4-2-re verte összesítésben az Atlanta Braves csapatát és 18 év után visszakerült az MLB trónjára. Mondhatni visszafoglaltuk a minket megillető helyet. És egyben ez indította el a bajnoki címek sorozatát, ami miatt a Yankees visszaszerezte a régi szép idők dicsőségét.
Köszönjük Jeffrey Maier, nélküled lehet, hogy nem sikerült volna.
___
Következik: ugyanebből az évből egy drámai, kulcsfontosságú hazafutás a World Series-ben.
