Yankees podcast 16. rész

 Tegnap este felvettük idei utolsó, tizenhatodik adásunkat a Yankees podcastből Mikekal és Bével.

Ha úgy vesszük, akkor ez az évadzáró epizód, ennek megfelelően nem fogtuk vissza magunkat és maratoni, majdnem két és fél órás adást vettünk fel. Szóba került a jövő évi Hall Of Fame szavazás, Eddie Robinson születésnapja, Phil Linz halála, valamint mindkettőjükkel kapcsolatban vicces sztorijaink is voltak. Természetesen nem maradhatott ki a Dominikai Téli Liga, főleg a Toros del Este kalandjai, górcső alatt a Yankees ott játszó játékosaival. Beszéltünk free agent pletykákról, a Yanks minor ligás szerződéseiről az utóbbi napokból, valamint CC Sabathia készülő dokumentumfilmjéről is ismét. A ligán belül pedig a Cleveland Indians csapatneve körüli huzavona, a koronavírus miatti jövő évi tervei az MLB-nek, és az, hogy elismerik major league-nek a Negro Ligákat, tehát az ottani játékosok statisztikái is beleszámítanak a közösbe.

Heti témánk pedig immáron utolsó alkalommal a Yankees World Series szereplése, elértünk a 2000-es évekhez és ismertetjük az utolsó négy döntőnket.

Anchor link a 16. adáshoz

Spotify link a 16. adáshoz

Youtube link a 16. adáshoz

Köszönjük szépen mindenkinek a figyelmet, azoknak is, akik végig velünk voltak az elmúlt hónapok során és azoknak is, akik csak belehallgattak egy-egy adásunkba. Jövő januárban folytatjuk!

Szerk.: Azóta kiderült, hogy CC dokumentumfilmje a mai naptól (12.23.) elérhető az HBO GO kínálatában Magyarországon is, szóval tessék megnézni! Itt van az előzetese, ha valaki még nem látta volna: 

https://www.youtube.com/watch?v=aLrmGaawDZk

Ezen a linken pedig a műsorban szóba került Hosszabbítás cikket olvashatjátok:

https://eurosport.hosszabbitas.hu/amerikai/mlb/negro-ligak-rasszista-mult

Végül pedig Eddie Robinson podcastje, a The Golden Age of Baseball with Eddie Robinson:

https://podcasts.apple.com/us/podcast/the-golden-age-of-baseball-with-eddie-robinson/id1535227249

Mindenkinek Kellemes Ünnepeket és Yankees győzelmekben bővelkedő Boldog Új Évet Kívánunk!

Peace!

VENDÉGPOSZT - Melky Mesa tündöklése és futása

Örömmel jelenthetem be, hogy amit most olvashattok, az egy vendég cikk lesz, egy debütálás a Házban, méghozzá jó barátom, New York-i útitársam, Yankees Hungary-s szerkesztőtársam, és a podcastünk oszlopos tagja, Bé tollából.  A Mike-kal való közös cikkünk után ez a második vendégposzt a Jenkik Házán, de ez annak a témájánál jóval kedélyesebb hangvételű lesz, lévén egy igen vicces eseményt mutat be. Igazából azon sem lepődtünk volna meg, ha ez a baki egy évvel később történik, illett volna a 2013-as szezonhoz.

De nem is szaporítom tovább a szót, olvassátok szeretettel!

 

Melky Mesa tündöklése és futása

–

A 2012-es szezon rövid krónikája

 

Megmagyarázhatatlan érdeklődés fűz a New York Yankeesben viccesen leszereplő játékosokhoz - már persze akikre emlékszem. A blog tulajával, DS!-sel örök kedvencünk Travis Ishikawa (0/2, 2 K az összteljesítménye a csapat mezében), de Jim Miller (3 meccsen 20.25-ös ERA) neve is sűrűn előkerül, ha nevetni támad kedvünk.

Mivel a podcast miatt heti rendszerességgel bújom a Dominikai Téli Liga történéseit, egyből mosolyra görbült a szám, mikor megláttam a Leones del Escogido ütősorában Melky Mesa nevét, aki 2012. szeptember 22-én, az Oakland Athletics ellen mutatkozott be a Yankees színeiben.

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük gyorsan a 2012-es szezon történéseit: 

Mint minden évben, 2012-ben is csak a bajnoki cím volt elfogadható a csapat számára, pláne, hogy a 2011-es év csúfos véget ért a Detroit Tigers ellen elszenvedett ALDS vereséggel. Ennek megfelelően próbált erősíteni a télen a vezetőség: CC Sabathiával hosszabbítottunk (5 év, 122 millió $), csere keretében megszereztük Michael Pinedát (az akkori top tehetségünk, Jesús Montero ment Seattle-be érte), szerződtettük Hiroki Kurodát, Eric Chavez-t és Andruw Jones-t,  a nyugdíjas létből reaktiváltuk Andy Pettitte-et, viszont Jorge Posada visszavonult, megtartottuk Freddy Garciát, valamint megváltunk AJ Burnett-től. A legfontosabb igazolásunk azonban mégis a 2012. február 21-én szerződtetett Raúl Ibanez lett.

Melky Mesa az évet a Double-A-ben szereplő farmcsapatban, a Trenton Thunder-ben kezdte.

Az MLB szezonja március 28-án Japánban startolt egy Seattle Mariners – Oakland Athletics összecsapással, amelyen Ichiro Suzuki felfrissíthette hazája ismereteit baseballtudásáról (4/5, RBI)…..hogy az évet már a Yankees mezében fejezze be, ugyanúgy.

Mi április 6-án indítottuk az alapszakaszt, rögtön egy söprűt kaptunk Tampában (0-3), de ezt azonnal négy győzelem követte (4-3), majd egy ide-egy oda sorminta (7-6) alapján jutottunk el április 20-ig és a Fenway Parkban töltendő hétvégéig. Ahol a hazai Red Sox épp a stadion fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte, de végül össze tehették a két kezüket, hogy a széria harmadik ütközetét elmosta az eső. Az első meccsen 6-2-re nyertünk, Alex Rodriguez pedig karrierje 631. hazafutását vágta, amellyel megelőzte Ken Griffey Jr.-t és felkapaszkodott a home run lista 5. helyére. Majd érkezett április 21. és egy azonnal klasszikussá vált mérkőzés:

Az 5. alján 9-0-ra vezetett a Red Sox, a vége mégis 15-9 lett ide. 7 run a 7. és 7 run a 8. tetején. LIBABŐR!!! Mark Teixeira és Nick Swisher is 6-6 pontot ütöttek be, de szinte az egész ütősor elkattant a 6. játékrésztől kezdve. Érdekesség, hogy a 8. inningben egy Justin Thomas nevű dobóról is hoztunk egy pontot; az ő neve e cikkben még elő fog kerülni.

 

Áprilist végül 13-9-es mutatóval zárta a csapat, hogy májust megint rögtön három vereséggel és egy ezeknél is nagyobb veszteséggel indítsák. Május 3-án, a Kansas City Royals elleni meccs előtti bemelegítés során Mariano Rivera megsérült, elszakította térdszalagját miközben fly ballokat kapkodott le outfielden (!!!!!) és egész évre kidőlt. Mivel ekkor már sejteni lehetett, hogy Mo vissza fog vonulni, mindenki a szívéhez kapott, ám legendás záródobónk szerencsére 2013-ban visszatért egy utolsó nagy menetelésre. Érdekesség, hogy 2012 volt az a szezon, ahol Joba Chamberlain, még márciusban, trambulinon ugrálás közben tette tönkre a bokáját. A cseredobóink versenyt hirdettek a ’Minél lehetetlenebb módon történő lesérülés’ címének megszerzéséért.

Rivera kiválása valamennyire meg is fogta a csapatot, mert a hónapot 14-14-es mutatóval, 50%-os teljesítménnyel zártuk, de így is pozitív volt az összmérleg: két hónap után 27 győzelem és 23 vereség. 

Júniust mindkét New York-i csapat remekül indította: elsején mi 9-4-re vertük a Detroit Tigers-t, míg a New York Mets együttesében Johan Santana dobott no-hitter-t, a St. Louis Cardinals ellen, amely azóta is az egyetlen no-no a queensiek történetében. Ez az év amúgy is emlékezetes maradt az arany oldalakra illő dobóteljesítményekről: Philip Humber (Chicago White Sox) április 21-én a Seattle Mariners ellen (lehetett valami a levegőben aznap), Matt Cain (San Francisco Giants) június 13-án a Houston Astros ellen, míg Félix Hernández (Seattle Mariners) augusztus 15-én a Tampa Bay Rays ellen dobott perfect game-et. De elpattant még 3 további no-hitter is: Jered Weaver (Los Angeles Angels), egy kombinált Seattle-i és Homer Bailey (Cincinnati Reds) voltak az elkövetők. King Félix óta egyébként nem láthattunk tökéletes startot, 2012-ben viszont hármat is. Őrült egy év volt.

Júniust egyébként még a divízió 3. helyén kezdtük, de egy 20-7-es rohanás után, 47-30-as győzelem/vereség mutatóval máris 5 meccses előnyt szorgoskodtunk össze a Baltimore Orioles-szal szemben. Ami kellett is, mert júliusban ráléptünk a fékre: ismét 50 %-os mutatót produkáltunk (13-13), de szerencsére az Orioles sem játszott jobban, így az előnyünk ekkor még nőtt is, 5.5 meccsre. Augusztusban csak szinten tartottunk (15 győzelem, 13 vereség), de még mindig vezettük a divíziót, ám az O’s 2 meccsre megközelített minket.

Hogy rögtön szeptember első szériáját 2-1-re megnyerjék ellenünk, és 1 mérkőzésre csökkentsék hátrányukat. Ekkorra már világos volt, hogy ők lesznek a nagy ellenfelek, bár a Rays is csak 3.5 meccs lemaradásból kacsintgatott, de pl. a Red Sox már 15 mérkőzéssel kullogott mögöttünk. Az Orioles elleni hárommeccses után Tampában is csak 1 győzelemmel lettünk gazdagabbak (meg 2 vereséggel), de még mindig őriztük sovány előnyünket a Rigókkal szemben, ám szeptember 6. – szeptember 9. között egy négymeccses „randi” várt minket a Camden Yardson. A testvéries osztozkodásnak (2-2) valószínűleg a Rays örült a legjobban, a divízió így festett ekkor:

Mondhatni kiélezett küzdelem, de a Ráják nem bírták a nyomást, míg mi szeptember 15. és szeptember 22. között zsinórban 7 meccset nyertünk.

 

Szeptember 21-én az Oakland Athletics érkezett a Bronxba. Az az Athletics, amely igen nehéz helyzetbe került az ellenünk, majd a Texas Rangerstől elszenvedett vereségeknek köszönhetően. Szeptember 24-én, 9 mérkőzéssel a vége előtt már 5 meccses hátrányban voltak a Rangers mögött, ám végül mégis behúzták a divíziót. De 21-én még sok volt hátra, és csak 4 mérkőzésnyi hátrányt kellett ledolgozniuk, szóval mindent elsöprő győzni akarással érkeztek meg New Yorkba, ám a Yankees számára is nagyon fontos széria volt ez. Az Orioles sehogy sem akart lemaradni, tartották 1 meccsnél a frontvonalat.

A mérkőzésen a 9. játékrész tetejéig őriztük 1-0-ás előnyünket, CC Sabathia kiváló startot produkált (8 IP, 3 H, 2 BB, 11 K), ám Rivera fentebb említett sérülése miatt nem állt rendelkezésre, a closer feladatkör 2012-ben Rafael Soriano-ra hárult. Egy rossz szavunk sem lehetett rá, a szezont 42 mentéssel zárta le és mindössze 4 save-szituációt rontott el. Aznap, egy ilyen kiélezett harcban, épp az egyiket. Brandon Moss vágott róla egyenlítő hazafutást, ám a 10. alján érkezett Russell Martin és a második felé küldött labdát kiütötte a nézőtérre. BOOOOOM! 2-1, GYŐZELEM, WALKOFF!

Nagyon kellett ez a hazafutás, mert az O’s is nyert: 4-2-re verték a Red Sox-ot, Jim Johnson 46. mentésének is köszönhetően. És hol volt még a szezon vége.

Másnap újra össze kellett csapni az Athletics-szel és ekkor lépett elő – majdnem – főszereplővé a debütáló, cikkemet ihlető Melky Mesa. A Stadiumba kilátogató nézők ismét az idegek harcát élhették át, a 9. végén 5-5 állt az eredményjelzőn. A két kezdődobót, Iván Novát és Travis Blackley-t az ütősorok hamar lepofozták a dobódombról, már a 3. inningtől a bullpenek összecsapását láthatták a szurkolók, amelyben önmaga Jim Miller (aki szintén egyik nagy kedvencem, lásd a cikk nyitó bekezdését) is részt vállalt, ekkor még az Athletics-t erősítve (vagy inkább gyengítve?). Ezen a meccsen egyébként kiváló volt: 3 játékrész alatt csak egy Raúl Ibanez szóló home run dördült el róla.

A Yankees-nél Clay Rapada, Derek Lowe, Boone Logan és Cody Eppley állta a sarat, de mi sem tudtunk mit kezdeni az Athletics dobóival. A hosszabbítás során nálunk Freddy Garcia vállalt főszerepet: pont nélkül hozta le a 10., 11. és 12. inningeket is, ám az ütősor úgy döntött, nem könnyíti meg a dolgát. A 12. alján, 1 outnál nem tudtuk behozni Ibanez-t a hármasról (fielder’s choice a home-on), ami után nem sokkal Jeter-t teli bázisok várták, 2 kiesőnél, de nem jött be pont. A 13. tetején pedig érkezett a baj: 4 pontot szerzett az ellenfél. Jonny Gomes egy kétpontos-, Yoenis Céspedes rögtön utána egy szóló hazafutást vágott Garciáról, majd a becserélt Justin Thomasról egy kiejtés után Chris Carter vágott szóló homért.

Ha valaki figyelve olvasott, akkor feltűnhetett: ez a Thomas az a Thomas, aki áprilisban a 15-9-es Red Sox elleni győzelem során még az ellenfelünknél játszott. Az Athletics elleni meccset követően, 3 nappal később már nem is volt a Yankees játékosa. September roster callups így szeretlek. Thomas Yankees statisztikája: 3 IP, 9.00 ERA. Köszönjük szépen!

De a 13. játékrész tetején szerencsére nem dőlt el az A’s elleni meccs, fordulás után Ichiro infield szimplával kezdtünk, majd A-Rod is szimplával jelentkezett, ahogyan Canó is. Bases loaded, 0 out. Egy naaagyon széles wild pitchből Ichiro haza tudott érni…….de Eduardo Nunez lengetett erre is (!!!!!!!) Bár lehet hit-and-run volt a jel, de itt már érezhettük, hogy megérkezett a vándorcirkusz a stadionba. Ezt követően Nuney ütött egy sac fly-t (9-7 volt az állás az Athleticsnek), majd utána rögtön Rauuuuuuuul Ibanez jött egy kétpontos, egyenlítő homérral (9-9).

Az Orioles eddigre már ismét legyőzte a Red Sox-ot, úgyhogy mondanom sem kell, mennyire kellett Ibanez ütése.

(A videón a 26. másodperctől kezdődik Ibanez állatkodása.)

 

Aztán jött a 14. inning és Melky Mesa MLB-karrierjének első pályára lépése. 9-9 állt még mindig az eredményjelzőn, a mérkőzés már bőven az 5. órája zajlott, amikor Eric Chavez egy szimplával bázisra került, jött is azonnal futni a fiatal Mesa. A Kapitány, a karrierje egyik legjobb szezonját produkáló Derek Jeter következett ütésben, aki jó katona módjára lerakta a pöcit (bunt) és kettesre, azaz pontszerző pozícióba juttatta Mesát. Jeter 2012-ben, 38 évesen .316-os ütőátlagot hozott, úgyhogy komoly jelzésértéke volt a buntnak: Mesának körbe kellett érnie és meg kellett nyernie a meccset.

Tudta ezt az ellenfél is, akik direkt sétáltatták Ichiro-t, hogy a jobbkezes Tyson Ross a jobbkezes A-Roddal nézhessen farkasszemet. A-Rod pedig magára vette a hős jelmezt és középre küldött szimplájával megnyerte a meccset a Yankeesnek…….

……..gondolta mindenki egy pillanatra. DE MELKY MESA NEM LÉPETT RÁ A HÁRMAS BÁZISRA!!!! Kislányos zavarában, vagy a túlzott nyerni akarás miatt Mesának rosszul jött ki az ütem és átnyargalt a hármas felett. Döntenie kellett: vagy hazaér, de akkor tuti az out, hiszen egyértelmű volt, hogy kihagyta a hármast, vagy visszafordul, így is-úgy is nagy blama. De Mesa okos volt, nem vitte el a hév és még időben visszament hármasra, így viszont nem jött be pont, maradt a 9-9.

A videón érdemes előbb Tony Pena és Joe Girardi reakciójára figyelni („Mi a gránát történt, újonc?”), majd A-Rod arckifejezésére fókuszálni. Ő azt hitte, beütötte a győztes pontot és úgy fordult meg, hogy biztos volt benne, mindjárt a nyakába ugranak a társak, ám ekkor megpillantotta Mesát hármason és nem akarta elhinni. A fejfogás és az utána következő karba tett kéz mindent elmond, A-Rod nem hitte el a történteket. Derek Jeter leteszi a pöcit, hogy nyerjen a csapat, majd A-Rod hozza is a fontos ütést, de az újonc hibázik és nem ér körbe. Milyen beszólásokat kaphatott Mesa ezután az öltözőben? Biztosan kiszívták az utolsó csepp vérét is.

De itt nem volt vége a meccsnek, 1 kiesőnél tele voltak a bázisok és Robbie Canó következett. Mesa előtt újabb lehetőség adódott, hogy első meccsén győztes ponttá avanzsáljon. Ám minden összeesküdött ellene. Canó ütésébe a dobódombról a lendülettől pont jó irányba dőlő Tyson Ross bele tudott kapni, majd a kesztyűjéről felpattanó labdát, háttal a home plate-nek összeszedni és fordulásból hazadobni, mielőtt Mesa gyorsvonatként robogott volna át a „célvonalon”. Elképesztő nagy játékkal sikerült kiejteni az újoncot, ám valahogy ez mégis inkább komikus, mintsem ámulatba ejtő részünkről.

A győztes pontunkat eredményező eseménysor viszont tényleg KABARÉ volt a legjavából. Eduardo Nunez ütését az egyes védő nemhogy nem tudta összeszedni, saját kesztyűjével/sarkával még valahogy maga mögé is rúgta, és ennyi idő bőven elég volt Ichironak, hogy hazaérjen. 10-9, GAME OVER, nyert a Yankees és Mesa beírta magát Bé bácsi nem túl sikeres Yankees kedvenceinek sorába.

Azt viszont meg kell adni, hogy Mesa még ebben az évben megszerezte első bázisütését és RBI-át is, valamint 2013-ban is pályára lépett 5 meccsen, ahol .385-ös ütőátlagot hozott. Ám nekem mindig is a fentiek alapján marad emlékezetes.

 

Az Athletics-t egyébként nem tudtuk söpörni, de az Orioles is kikapott a Red Soxtól. A szoros küzdelem az alapszakasz végéig megmaradt: végül két meccsel előztük meg őket, míg a Rays-től 5 egység választott el minket.

 

A Division Series-ben pont az újonnan bevezetett Wild Card meccs győztesével, a Baltimore Orioles-szal találkoztunk és egy végig szoros (két meccs hosszabbításban dőlt el) párharc után, Raul Ibanez heroikus tetteinek is köszönhetően végül mi jutottunk tovább a főcsoport-döntőbe (ALCS).

 

Az ALCS-ben a friss Triple Crown-győztes Miguel Cabrera vezette Detroit Tigers volt az ellenfél. 2012-ben Miggy hozta a legjobb ütőátlagot (.330), szerezte a legtöbb hazafutást (44) és RBI-t (139) az American League-ben, 1967 után először került ütőjátékos fejére Hármas Korona (erre azóta sem volt példa). Az egy kivételével szoros összecsapásokból álló CS gyakorlatilag az első meccsen eldőlt: bár Ibanez ismét nagyon fontos kétpontos hazafutást jegyzett, a hosszabbítás során Derek Jeter bokatörést szenvedett, amelynek következtében majdnem az egész 2013-as szezont kihagyta. A vezérét vesztett csapat a következő három meccsen sem találta magát, a Tigers söpréssel jutott be a World Series-be.

Ahol aztán a San Francisco Giants 4-0-ra náspángolta el őket, de számunkra Jeter sérülésénél véget ért a szezon. Valószínűleg sok Jenkidrukker azután már be se kapcsolta a tv-jét, hogy megnézze a Tigers elleni szenvedést.

 

Melky Mesa 2013 után már nem lépet többet pályára az MLB-ben.

Végezetül íme az Oakland Athletics elleni meccs tömbösített változata, 31:30-tól érdemes csekkolni, hogyan is esett ki Mesa a hazai bázison, illetve, hogy milyen események láncolata vezetett el addig a pontig.

A Yankees új arca? Avagy a Kapitány-éra után beköszönt-e a Kraken-éra?

Minden baseballcsapat életében eljön az a szomorú pont, mikor a csapat régi arcát kénytelenek lecserélni egy újra. Mondanom sem kell, roppant nehéz feladatról van szó, de egyben szükségszerű is. A Yankees abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az elmúlt majdnem húsz évben Derek Jeter tökéletesen helytállt ebben a szerepben, nemcsak a Yankees, de egyben a baseball arcává is vált az évek során. Kiváló játékosként öt bajnoki címre vezette a csapatot, emellett pedig példaértékűen viselkedett a pályán kívül is, jól kezelte a médiát, nem voltak botrányai, MLB-s karrierje első évében létrehozott egy gyerekeket segítő alapítványt, és a sort még folytathatnánk hosszan.

Ahogy azonban múltak az évek, tudtuk, hogy előbb-utóbb a Yanksnek találni kell majd valakit, aki Jeter utódja lesz. Arra viszont nem számítottunk szerintem, hogy a leghalványabb reménysugárra is majdnem öt évet kell várni.

Történetünk meglepő módon egy brutálisan erős Jeter-szezonnal kezdődött. Évek óta ment a találgatás, hogy a Kapitányunkat mikor éri el az elkerülhetetlen formaromlás, ami csúnyán mondva a korral jár. Lévén a 2010-es és 2011-es szezon gyengébbre sikerült neki, a károgó hangok felerősödtek, a kritikusok és a Yankees ellendrukkerei habzó szájjal várták, hogy vajon Derek összehoz-e három gyenge évet zsinórban.

Jeet viszont úgy hallgattatta el ezeket a hangokat, ahogyan csak ő tudja: 2012-ben 216 ütéssel (közte 15 home run) zárta a szezont, amivel vezette a ligát, ráadásul .316/.362/.429-es ütőstatokat hozott (ütési átlag/bázisra kerülési átlag/súlyozott ütési átlag), amire még a legvadabb álmainkban sem számítottunk mi rajongók sem.

Raul Ibanez hősködésének nagyban köszönhetően a Yankees lenyomta az Oriolest az ALDS-ben, majd a Detroit Tigers következett. Az ALCS első meccsén, 2012. október 13.-án csúnya véget ért Jeter szezonja - és vele együtt a Yankees reményei is szertefoszlottak, mint kiderült. Egy short-ra ütött rutin labdát kapott el épp Derek, amikor is az addig már megrepedt (szintén utólag derült ki, hogy a szezon egy részét repedt bokával játszotta, aminek fényében még durvább, hogy milyen számokat produkált) bokája nem bírta tovább és eltört. A mai napig emlékszem a jelenetsorra és az érzésre ami a látványhoz párosult. Joe Girardi edző segítségével tudta Jeter csak elhagyni a pályát, nem sokkal később pedig megtudtuk, hogy műteni kell a bokáját.

A következő szezon nyitányára nem sikerült felépülnie, majd májusban tetőzte a bajt, hogy rásérült (újra eltörte). Két teljes hónapra kiesett, de összesen is csak 17 meccset tudott vállalni az egész 2013-as szezonból, mivel később más lábsérülést is összeszedett. A tizenhét meccs alatt pedig nagyon gyengén szerepelt: még a .200-at sem érte el az ütőátlaga (.190).

Ez a 2013-as bajnoki év már betekintést nyújtott azokba az időkbe, amikor a csapatnak nincs egy konkrét arca. Egyébként sem volt egy szép szezon, de ez pláne rányomta bélyegét. Még úgy is, hogy egy játékosunk már javában bontogatta "örökösi" szárnyait, készülvén (és készítve minket) a csapat élének elfoglalására. Robinson Canó 27 hazafutást ütött, .314/.383/.516-os számokat produkált és saját nevelésű volt ráadásul, így mondhatni minden adott volt ahhoz, hogy átvegye a stafétát. Bár nem volt olyan természete, mint Jeternek, de az a könnyed mozdulat, ahogy az ütő lendült a kezében... az fenomenális volt. Ekkor még úgy tűnt, hogy ez a lazaság fogja majd váltani a Kapitányunk méltóságát különösebb bökkenők nélkül.

Ez a váltás azonban sosem történt meg, ugyanis Robbie-t a szezon után elengedtük Seattle-be. Továbbá az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Jeter február 12.-én bejelentette, hogy a 2014-es szezon után visszavonul. Ez a két mozzanat eléggé homályban hagyta a csapatot a "csapat arca" kérdéssel kapcsolatban. Valamint úgy tűnt, hogy csapaton belüli opció így már végképp nincs a vezéri szerepre.

Persze az sem segített, hogy Jeter egy nem túl erős szezonnal zárta a karrierjét, az összképet pedig még zordabbá tette a nehéztüzérségi segítség szinte totális hiánya. Hiába igazolt a Yanks nagy neveket a szabadügynök piacról, sem Ellsbury, sem McCann, sem Beltrán nem úgy tűntek, mint akik betölthetnék a leköszönő Kapitányunk után keletkező űrt.

Az a szomorú helyzet állt elő, hogy az "arckeresés" folyamatának mélypontjára jutott a Yankees a 2014-es szezon során, pedig Jeter ekkor még vissza sem vonult. A következő évben érdekes módon a csapatnak nem volt igazi kulcsjátékosa. Helyette tele volt átlagon felüli, vagy épp átlagon felül teljesítő játékosokkal, mint a másodvirágzását élő Alex Rodriguez vagy Mark Teixeira, valamint a kiváló cseredobó Dellin Betances és Andrew Miller. Épp ezért kicsit talán meglepődtünk, hogy a Yankees konkrét vezéregyéniség nélkül is bejutott a rájátszásba. Igaz, ehhez szükség volt egy újonnan behozott második wild card helyre is, de üsse kő.

Sajnos a lendület nem tartott ki a következő idényre. Tex és A-Rod képtelenek voltak megismételni a fantasztikus szezonjukat, utóbbival ráadásul nem is sikerült túl szépre a búcsú - még a szezon vége előtt kvázi visszavonult Alex. A csapat rettenetesen kezdte az évet és a nyár közepére már látszott, hogy túl sok keresnivalónk nem lesz ebben az idényben sem. Mindezek hatására a Yankees kb. 30 év óta először kénytelen volt kiárusítást tartani a játékosigazolási határidő vége előtt. Aroldis Chapman, Andrew Miller, Carlos Beltrán és Iván Nova is másik csapatnál találta magát, értük viszont seregnyi, jobbnál jobb fiatal tehetség érkezett New Yorkba. Mondanom sem kell, az esetek nagy hányadában ezt totális vereségnek könyveltem volna el.

Azonban a világégés utáni hamuból váratlanul és szinte a semmiből jelent meg az az arc, aki olyan pofátlanul jó számokat hozott a szezon utolsó harmadában, hogy neki köszönhetően kigyúlt a fény az alagút végén.

A Yankees augusztus harmadikán hozta fel a Farmról Gary Sánchezt, ő pedig el is lopta a show-t. Összesen 229-szer állhatott ütéshez a Kraken, ami alatt .299/.376/.657-es átlagokkal zúzott végig, miközben ütött 20 hazafutást. Azonnal közönség kedvenc lett, beceneve (Kraken) és az #IAmGary védjegy tornádóként söpört végig a Yankees-zel foglalkozó médián és világszerte a csapat drukkerein egyaránt.

2014 óta először a Yankeesnek végre volt egy tisztességes jelöltje a "csapat arca" posztra. Sánchez tavaly gyönyörűen töltötte be a Jeter után üresen maradt helyet. Természetesen a Kapitányt pótolni szinte lehetetlen feladat, valószínűsíthető, hogy sosem látunk még egy ilyen játékost, mint ő. Ugyanakkor Gary úgy tűnik, felnőtt a feladathoz: fantasztikusan játszik - ütésben és a plate mögött egyaránt kiválóan teljesít -, magával ragadó személyisége van és egyelőre úgy tűnik, a médiát is jól tudja kezelni. Mi csak remélni tudjuk, hogy valóban megvan a következő "főjenki", nagyon drukkolunk Sáncheznek, hogy ő is hosszú év(tized)ekig képviselje büszkén és sikeresen a Yankeest.

Hosszú és göröngyös út volt, mire talált a csapat egy új kiemelkedő egyéniséget, de öt év után lehet, hogy végre sikerült. A Yankees fényes jövő elé néz, köszönhetően a nagyszerű, fiatal magnak, akik iránt ugyanúgy lelkesedünk mi szurkolók, de az egészről azért beszélhetünk most egyáltalán, mert a mélyből felbukkant a Kraken. Hajrá Gary! Hajrá Yankees!

Nagy pillanatok - 1. rész - A "Jeffrey Maier" home run

Még áprilisban ígértem meg, hogy rendszert csinálok néhány nagy pillanat újraéléséből itt a Házban. Most jött el az ideje annak, hogy az elhatározás tetté érett, íme a legutóbbi Yankees dinasztia nagy pillanatai közül a sorozat első része: a híres-hírhedt Jeffrey Maier hazafutás.

1995-ben, a baseball liga változtatott a rájátszás menetén: bevezették az ún. wild card helyet, és ezt az újítást a Yankees ki is használta: 1981 óta először jutott be a csapat a playoff-ba. Bár ekkor még fájó vereséggel búcsúztunk a Seattle Mariners ellen, a következő évben már csoportgyőztesként tértünk vissza az októberi túlórázásra.

Az ALDS-ben a bitang erős Texas Rangerst búcsúztatta a Yankees 3-1-gyel, az Amerikai Liga Döntőjében (ALCS) pedig a csoportrivális Baltimore Orioles várt ránk. Annak rendje és módja szerint már az első mérkőzés sem maradt izgalom és beszédtéma nélkül...

1996. október 9. ALCS 1. meccs - Yankee Stadium, the Bronx, New York

New York Yankees vs. Baltimore Orioles

Kétségtelen, hogy a legutóbbi dinasztiánk már a '90-es évek elején elkezdett épülni, de az első szezon, ahol igazán összeállt minden az az 1996-os volt. Az ALCS első mérkőzése fordulatosra sikeredett: az elején kétszer vezetett a Yankees, mindkétszer azonnal egyenlített az O's, a negyedikben pedig már a vezetést is átvette. Később még egy pontot hoztak, amire a Yankees tudott hamar válaszolni, a nyolcadik játszmára 4-3-as vendég vezetéssel jöttek ki a csapatok.

Az inning alján az év újonca, Derek Jeter jött ütni Armando Benitez ellen. Jeter az első dobást (középre menő fastball) elküldte messzire jobbra. Jó ütésnek nézett ki, de a jobbkülsős Tony Tarasco testbeszédén látszott, hogy nem volt elég kraft az ütésben és a falnál el fogja tudni kapni a labdát.

Nem így történt.

A videón látható, ahogy egy ifjú Yankees drukker benyúl kesztyűjével Tarasco fölé és kisodorja a labdát a nézőtérre. Az ítélet? Hazafutás. Jó ítélet? Nem. Manapság már félperces visszanézéssel el lehet intézni egy ilyen ügyet és nincs az a bírói stáb, aki ezt megadná home run-nak. Akkoriban viszont nem volt még ilyesmi. Azért is fájó kicsit ez a jelenet, mert kihatással volt a mérkőzés végkimenetelére (egyenlítés után hosszabbítás, ott pedig Bernie Williams walk-off home run; Yankees győzelem) és lehet, hogy a párharc kimenetelére is (a következő meccset megnyerte az O's, így 0-2 helyett 1-1-gyel utaztak a csapatok Baltimore-ba. Igaz, hogy a Yankees az egész alapszakasz során dominálta az O's-t és itt is mindhárom bmore-i meccset megnyerte, sima 4-1-gyel behúzva a párharcot, de akkor is kétmeccses hátránnyal utazni nem lett volna egyszerű).

Akkoriban, 12 évesen még a CNN sporthírekből értesültem az egészről és a szabályok felületes ismerete miatt nem tudtam, hogy miért olyan nagy dolog ez az egész, csak azt tudtam, hogy nyert a Yankees és ez jó. Felnőtt fejjel persze más perspektívába helyeződik a helyzet, teljes mértékben megértem, hogy az Orioles rajongók számára a mai napig fájó pont ez a mozzanat (szia Robi! :) ) - főleg, hogy ezután egy nagyon hosszú szopóroller következett az O's-nak.

Ugyanakkor örülök, hogy nem ellenünk történt meg az eset és annak is, hogy a párharc első meccsén esett meg, nem pedig mondjuk egy mindent eldöntőn (helló Steve Bartman!). Ráadásul Jeffrey Maier nevét az is megismerte, aki nem akarta. A meccs után hihetetlen népszerűség övezte a kis srácot, televíziós műsorokban szerepelt, New Yorkban és környékén már-már celeb státuszba jutott, a rájátszás hátralévő hazai meccseit első osztályú helyről nézhette a Yankee Stadium-ban, a rajongók között pedig helyi hős lett.

Tarasco reakciója pedig mindent megér, ahogy durcás kisgyerekhez hasonlóan mutogat felfelé. 

A Yanks miután kiütötte az O's-t, a World Series-ben egy nagyon emlékezetes döntőn 4-2-re verte összesítésben az Atlanta Braves csapatát és 18 év után visszakerült az MLB trónjára. Mondhatni visszafoglaltuk a minket megillető helyet. És egyben ez indította el a bajnoki címek sorozatát, ami miatt a Yankees visszaszerezte a régi szép idők dicsőségét.

Köszönjük Jeffrey Maier, nélküled lehet, hogy nem sikerült volna.

___

Következik: ugyanebből az évből egy drámai, kulcsfontosságú hazafutás a World Series-ben.

Ó kapitány! Kapitányom!

"As far as I’m concerned, and I’m not to decision maker on this, that captaincy should be retired with No. 2. I wouldn’t give up another captain’s title to anyone else."

Brian Cashman két órája robbantotta fel az internetet Jenkiföldön ezzel a kijelentésével, miszerint Derek Jeter visszavonulásával a csapatkapitányságot is meg kéne szüntetni mint olyan. Mármint a Yankeesen belül.

Amennyire láttam, a szurkolói vélemények jelentős hányada az enyémmel megegyező volt: bullshit.

Most komolyan Ca$h... Ennyi erővel Lou Gehrig után nem kellett volna megszüntetni? Vagy Thurman Munson halálával? 

Természetesen nem azt mondom, hogy most azonnal nevezzünk ki bárkit a keretből, mert jelenleg tényleg nincs meg senkiben az, amivel maradéktalanul eleget tehetne a kapitányi tisztségnek. Ha Robbie Canó még nálunk lenne, akkor ő válthatta volna Jetert ezen a poszton, de sajnos ez a lehetőség ugye már nem áll fenn.

Ettől függetlenül el fog jönni az az idő, amikor újból lesz a csapatnak egy karizmatikus vezére (jó esetben saját nevelésű játékos), aki kiérdemli majd ezt a megtiszteltetést. Egy vezéregyéniség, aki mind a pályán, mind azon kívül méltón és büszkén képviseli majd a hajszálcsíkokat és az egymásba olvadó NY-t. Aki kapitánya lesz majd a következő győztes Yankees csapatnak (és remélhetőleg dinasztiának is). De te, kedves Brian Cashman, te már akkor könnyen lehet, hogy nem leszel itt.

“Leadership comes in a lot of forms, it would be a hard one to anoint someone captain, regardless of how great they might be.” - folytatta Cashman a rádióinterjúban

Ez bizony így van. És nem is sietünk sehova a következő kapitány kiválasztásával.

Persze valószínűleg a Derek Jeter iránti tisztelet beszélt belőle, mindannyian - főleg ez a generáció, aki a Jeter érában ismerte meg a Yankeest - szeretjük a Kapitányt és elképesztően fog hiányozni az elkövetkező években. De előtte is volt csapatkapitánya a Yankeesnek és utána is lesz. És ennek semmi köze a Jeter iránti rajongásnak, tiszteletnek, bárminek.

Főleg annak a fényében vicces Cashman kijelentése, hogy Don Mattingly 1995-ös visszavonulása után 2003-ig nem volt csékája a Yankeesnek, vagyis a legendás '90-es évek végi - 2000-es évek eleji dinasztia választott kapitány nélkül nyerte halomra a meccseket és bajnoki címeket. Arról nem is beszélve, hogy Gehrig és Munson kapitánysága között eltelt 37 év.

Íme a Yanks történetének eddigi csapatkapitányai:

Néhány érdekesség:

• Hal Chase-é volt sokáig a Yankees történetének leghosszabb ütési sorozata. 1907-ben (akkor még New York Highlanders néven futott a csapat) 33 meccsen keresztül volt érvényes találata. Ezt Joe Dimaggio döntötte meg 1941-ben és meg sem állt 56 mérkőzésig.
• Babe Ruth mindössze 6 napig volt csapatkapitány. 1922 május 25-én ugyanis nem értett egyet egy bírói döntéssel, aminek során egy maroknyi földet vágott a bíró arcába. Természetesen azonnal kiállították, de miközben ment le, egy szurkoló elkezdte szidalmazni őt és különböző gúnynevekkel illetni. Babenek több se kellett, kiugrott a nézők közé és összeverte a beszólogatót.
• Lou Gehrig 1939-ben vonult vissza a betegsége miatt, ám a csapat az iránta tanúsított tiszteletből meghagyta őt névlegesen csapatkapitánynak, egészen az 1941 június másodikai haláláig.
• A legidősebb kapitányunk Graig Nettles volt, ő 37 évesen kapta meg a címet.
• 1986 és 1989 között Willie Randolph és Ron Guidry egyszerre szolgáltak csapatkapitányként a csapatban.
• Végül a Főnök, George Steinbrenner nyilatkozata Derek Jeter kinevezése kapcsán: "Mindig nagyon nagyon óvatos voltam, hogy kit válasszak a játékosaim közel egy ilyen felelősségteljes pozícióra, de nem tudok másra gondolni, aki valaha is jobban megérdemelte volna ezt a tisztet, mint Derek Jeter."

Kíváncsian várjuk, ki lesz a következő.